Az egész regény arról szól, hogy eszik a puliszkát két juhetetés és favágás között, de tényleg. "

"most olvasom a Funtineli boszorkányt, a harmadik kötetnél járok. Teljesen a hatása alatt vagyok, belemászik a gondolataimba és nem hagy nyugodni, megláttatja velem azt, hogy hova jutottunk mi emberek, és hova jutottam ezzel a világgal együtt én is."

"Hogy ökölbe szorulnának az ujjaim? Minek? Ez az egész elmúlt, halott, sehol nincs már."

Az ilyen, és ehhez hasonló mondatok láttán teljesen nyilvánvalóvá vált számomra, hogy egy nem erdélyi (és velünk egy cipőben járó) "kívülálló" semmit sem ért(het) Wass írásaiból.

Nem szorul ökölbe a keze, nincs gombóc a torkában, nem vérzik a szíve szinte minden sor után. Némely regényében lépten nyomon világosan elénk tárja, (Adjátok vissza a hegyeimet!, Ember az országút szélén, stb) másokban azonban

ügyesen elrejti a sorok közé, (   A funtineli boszorkány) akárcsak a kutyák a kis hormon jeleket, amikre kihegyezett speciális erzékelőkre, receptorokra van szukség a megértésükhöz. Wass Albert zseniálisan értett ehhez, gyönyörű csomagolásban, bőséges körítéssel  nyújtotta át az olvasónak a mondanivalóját. Az erdélyi magyarság sorsát.