Most pedig egy kis tisztelgés a klasszikusok előtt, mert az sem árt- A Gonosz és a Fekete hercegnő, Siva utolsó tánca, Monszun, Az ördög fekete kalapja, Sindzse szeme, A vérfarkas éjszakája, még sorolhatnám.
Van amit már háromszor is kiolvastam ezek közül, de nem hiszem hogy ez lenne az oka annak, hogy szinte a komplett szereplőgárdára emlékszem- név szerint, az (ál)foglalkozásukkal együtt, emellett a sztorira, a helyszínre, a gyilkosra és indítékára, mindenre.. ha ezzel szembeállíttom mondjuk a tavaly olvasott Teaültetvényt, amiből Srí Lankán kívül semmi az égvilágon nem ugrik be, érthető az elkeseredésem. És nyilvánvaló a különbség.

Hol van az az érzés, amikor az ágyamban ülve féltem a kiáradt Mekong folyó vad sodrásától (Monszun), vagy a Kicsik dobogásától?
Hol marad a döbbenet, amikor kiderült,  hogy ki a Gonosz és Fekete hercegnő "rosszfiúja"?
Olyan pillanatok, mint Gautschi házának megostromlása (Vérfarkas éjszakája), vagy az akciójelenet leforgatása az ingatag hídon (Siva utolsó tánca) bennem olyan mélyen rögzültek, hogy nem irthatja ki őket semmi. Ezért nevezem 5-6 könyvét alapműnek, a modern magyar irodalom fontos láncszemeinek, azaz klasszikusoknak.  Nyilvánvaló, hogy aki szereti az írót, ezekre a dolgokra fog emlékezni, és nem az elmúlt évek kínlódására. Szóval időnként nem árt kiemelni, hogy miért imádjuk őt még mindig.