Temetetlen múlt

Sírkertek alatt, a temető szívében
szelíden alvók álma törik ketté,
már egy sem nyugszik élők hitében,
csak koporsószögek tartják össze testté.

Valahol a völgyben, a kápolna mögött
bús lelket őriz egy névtelen verem,
s bár senki sem hallja, Ő mégis könyörög
könnyeit hullatva, fájón, védtelen:

„Te fásult sírásó, kérges kezű ember,
nem fájdítják szívedet a háborgó szavak,
hogy tudsz fütyörészni e csendre intett kertben,
míg én félve kutatom az életnyomokat?

Oly rég bolyongok e holt világ felett,
s míg selyempalástot terít rám az este,
én keresem rám vágyó feleségemet,
ki múltam árnyalakját tán régen elfeledte.

Emeld fel rólam e súlyos föld terhét,
mert oly rég vár vissza a kicsiny faluszél,
hol valamikor leéltem ifjúságom felét,
a ház, hol jó apám és édesanyám él.”

„Aludj csöndben inkább, Te kóborló lélek!
Ne vívj magaddal értelmetlen harcot,
szívedet csitítsd, mert hiába is kéred,
földi élet nem hall síron túli hangot.”

A szilárd föld is megreng a kopjafák alatt,
vad moraja fák kérgén hangos dühvel reszket,
hisz úgy zokog sírjában a bús szellemalak,
mint száműzött fogoly, kit bilincsbe vertek.

A sírásó e fájdalomtól szelídebbé válik,
kezével törli meg könnyező szemét,
s amint szűk nyílást megsegítőn váj ki,
egyre fogy a sírás, és halkul a beszéd.

Elindul a lélek nagy pusztákon át,
otthonára lel a rég nem látott völgyben,
s míg ablakán át nézi a mécslángok táncát,
szeretett asszonya blúzát veti földre.

Szemeinek méze új vágyaktól ékes,
csókokat ízlelve lehunyja szemét,
egyre pironkodik, mint egy tizenéves,
és becézve öleli újdonsült szerelmét.

Átokként sújt le a holtra az élet,
a látottaktól szíve meghasadt,
mint ki akaratlanul, árván erre tévedt,
tovább bandukol a selyemég alatt.

Komor tekintete a semmibe dermed,
gyermekkori menedéke könnyeibe olvad,
de darabokra tépik a tomboló keservek,
s ettől szíve fázón összeborzad.

Anyja csöndes, mint a kertek ősze,
hirtelen megvénült fájdalmában szegény.
Alázattal tűrte, hogy az élet bőszen
elkússzon belőle, akárcsak a remény.

Ősz hajú apja múltakba révedve
folyton ott időz fia képe mellett,
szinte beleolvad az emlékrengetegbe,
csak zokogása töri meg a néma ajkú csendet.

Mint tomboló szélvész, mi végigzúg a pusztán,
és a látott démonkép igaz vérét issza,
úgy válik a férfi is egyre szomorúbbá,
ahogy síri ágyához megtörten tér vissza.

A hanyatló Nap rút üszkében égve,
sírok erdejében fájón széttekint,
és belesikoltja a forró esti szélbe:
„Uram, engedj hát porrá lennem megint!”