Nos, ezt a megállapításodat le sem tagadom. Vam olyan ember az életedben, akire ha rágondolsz megfájdul a fejed? Éjszaka szorít a mellkasod, a bal oldalába hasgat a fájdalom? Nincs? Jó neked. Újabban fulladok, mint valami asztmás. De nem akarok panaszkodni. Mérgezi az életünket már jó rég óta, ezért áll szándékunkban elköltözni. Tudom hogy akkor már nyugodt lennék. Érzem. A halála esetén is megnyugodnék, azt is érzem, utána már nem idegesítene tovább. Nem az idegesít, hogy megbántott, vagy amiket mondott, hanem a bizonytalanság, hogy tudom hogy milyen aljasságokra képes, és az az érzés is, hogy kitudja hogy most éppen akár ebben a pillanatban is mit forgat a fejében, talán most is valamelyik rokonomnál van áskálódni, vagy kitudja. Soha nem fog győzni, igazából ezt a meccset már rég elveszítette, csak nemveszi észre, és még próbálkozik.

A hidegvér már megy igazából, a férjem is nayon higgadtan tud (mostmár) beszélni vele a telefonon, már amikor muszáj valamiért telefonon kommunikálni vele, de mint azt már mondtam, ennek vége, nem fogja felvenni atelefont, ő pedig miért is hívná? Én meg csak magamban puffogok (meg itt :D), mert ezt úgysem fogja soha megérteni senki. Mindig mindenki nagyon hasznos tanácsokat osztogat, pl. hogy miért nem megyünk személyesen meghívni őt? Miért nem megyek oda el a férjemmel? Miért nem kérünk bocsánatot? Miért nem kérdezzük meg hogy mi a baja konkrétan? Meg hogy mit akar. Szóval felesleges erőlködni, bárkivel is próbálni megértetni. Csak amikor olyan nyilvánvalóan szó szoros értelmében árt nekünk, akkor azért nehéz nyugodtnak maradni, de végül is nem tettünk semmit, talán azt sem tudja hogy nem sikerült megakadályoznia a templomi szertartást. Ha pedig elköltözünk, akkor semmitnem hagyunk magunk után, a címünket is csak annak adjuk meg, akikben megbízunk, azis lehet hogy telefonszámot változtatunk. És akkor nyugtunk lesz. Másképp ez nem megy.

Érdekes amit mondasz a súlyáról. Nem gondolnám hogy cukorbeteg, mert a szívbetegsége miatt jár vizsgálatokra, katéterezésen is volt, szerintem kiderült volna. Logikus amit csinálsz egyébként, hogy értelmes magyarázatot keresel a viselkedésére, de sajnos nincsen. Nem normális, ez minden. Egyébként azt nem értem hogy miből gondolod, hogy egy ilyennek mi törődnénk az egészségi állapotával. Megkeseríti az életünket, a cukorbetegség lenne a legkevesebb amit érdemelne. Rosszat nem kívánok neki, mert úgyis meg fogja kapni az élettől amit érdemel, ha nem az élettől, akkor meg majd az élet után, hiszen vallásos. Azért dagadt mert zabál, nem mozog, még a wc-jüket is a fiai pucolták, ahogy a cipőjét is. Egyszer mikor ott voltam épp törölte lehajolva a követ a fürdőben, hát szakadt róla a víz, gusztustalan volt. Kocsival furikázza magát mindenhová, bevásárolni sem megy, a fiával intézteti, nem is bírna annyit menni az üzletben, egyik polctól a másikig. Volt olyan is, mikor ott voltam, hogy vacsorára kínálgatta nekünk a töltött káposztát, mert ő is azt evett. Ebédre 3-4 fogás, amit szigorúan végig kellett enni, + legalább 2féle sütemény. Egyébként most hogy belegondolok, cukorbetegnek sem kell lenni ahhoz, hogy a túlzott szénhidrát és cukorfogyasztástól, illetve a hiányától (mert ugye gyorsan felszívódnak és jönek az "elvonási tünetek") dühkitörései legyenek, talán ez is hozzá tesz, de önmaában kevés lenne. Egyébként a szívbetegségét nagyon tudja emlegetni mindig, nekem is ordibálta atelefonban anno, hogy "köszöni szépen hogy a szívkatéter műtétje előtt ilyen állapotba helyeztem őt". Mert megkértem hogy ha velem van problémája akkor azt ne a férjemmel közölje, és a saját házunkban ne küldje már át másik szobába, mert ez rámnézve nem is kicsit megalázó. De én voltam a tiszteletlen. Ezt a férjemnek is megmagyarázták otthon, de olyan szinten, hogy ő támadó módban jött haza, és nekem állt. Szóval igen, bennem van a tüske, és nagyon nehéz megnyugodni, amíg nem vagyunk elég távol. Amíg a papunkat le nem beszélte ez a szemétláda, addig ő mindig azt mondogatta nekünk, hogy ez a sokminden teszi olyan erőssé a kapcsolatunkat. Hát kitudja.....