amat Creative Commons License 2012.10.14 0 0 25406

Az én spartathlonom

2005-2009 ig szurkoltam, álmodoztam, edzettem, versenyeztem.
2010-ben kicsúsztam a 350-ből:-(
2011-ben az év elején még nem tudtam mennyire fogja bírni az achillesem a terhelést.
2012-ben eljött az én időm:-) Jelentkeztem és örültem nagyon, hogy elfogadtak, hogy célegyenesbe értem.

Nem kívántam változtatni semmit a folytatott edzéseken versenyeken, de szerencsére elmentem a Zoli rendezésével
sorra kerülő Gyermekvasút Terepultrára. Megismertem az útvonalat és noha szenvedtem a túsúlyom miatt az emelkedőkön,
tudtam, hogy amikor csak lehet vissza-visszatérek ide. A sors úgy hozta, hogy szinte minden hónapban futottam ott, volt
hogy két hétvégén is. Élvezet volt figyelni, ahogy tavaszodik, ahogy nyár lesz:-) és élvezet volt, hiszen figyeltem a
kajálásra és ez meghozta eredményét rég mutatott ennyire keveset a mérleg, amikor ráálltam:-) Az emelkedőkön, ahol
a télen kiköptem a tűdőm, ott szinte szárnyaltam.
Természetesen közben megvoltak a szokásos versenyek, gyakorlatilag mindenhol élvezettel futottam. Igazából a
hosszabbak nem jöttek össze. Sárváron a combom miatt kellett az utolsó 4 órában gyalogolnom, a Balaton karika,
ott meg fejben adtam fel, nem akartam tovább szenvedni, Szántódnál kiálltam.
A T100, K100 kombón rendkívül könnyedén tettem túl magam:-)
A Balaton karikán vészjósló volt, hogy az ottani 81 km-t épp csak hogy elértem 9:30 alatt. Andrissal szenvedtünk ott együtt.
Tőle kérdezgettem, hogy szerinte elég lesz-e ez a Spartathlonon, csak annyit mondott, hogy ott nem lesz ennyire meleg
és páratartalom is más lesz:-))
Az UB után már nem volt csak Almádi betervezve, a köztes időben, hatszor kocogtam 42 km felett, csak úgy edzésként, nem
sietve, olyan 6 perces ezrekkel terepen.
Almádiban próbáltam mindent szimulálni, ruha, cipő, frissítés, még a hőmérséklet is jól felment, a legmelegebb időszakban
29°C körül volt a csúcs. Már tudom, hogy ez nem jó szimuláció volt:-(, mindegy, életem legkönnyedebb 12 óráján voltam túl.
Úgy éreztem ezzel kiköszörültem az UB-n Szántódnál kiszállást.
Az utolsó hetekben, szinte csak a verseny járt az eszemben, az elmúlt 7 évben számtalanszor végigjártam az útvonalat,
elolvastam minden idevonatkozó írást, megnéztem több tucat képet, videókat. Az utolsó napokban nem is tudtam elhinni,
hogy hová fogok menni, hihetetlennek tűnt az egész.
Szerdán utolsó ellenörzések a csomagokban, délelőtt 10 körül indultam otthonról. Budaörsön bementem még a Decatlonba,
vettem néhány gélt, energia szeletet, gét powerade-t.
Az autót a nővéremnél hagytam, irány a reptér.
Hamar rám talált Noszik Jani és felesége, és megismertem személyesen Pistit.
Becsekkoltunk, jobb oldalra kértem a helyemet, szerettem volna látni az Olimposzt, ahogy elrepülünk felette mellette.
Sajna, mire Athén fölé értünk lemerült az aksim, pedig nagyon szép volt a város és be lehetett látni az útvonal első
szakaszát is.
Kisssé izgatottak voltunk a buszról való időben leszállás miatt, de szerencsére Jani emlékezett a megállóra.
Pistivel vettük be a London hotelt, Janiék máshol aludtak. Mi is:-), szerencsére. Persze elsőre nem örültünk neki, hogy
2-2,5 km-t gyalogolhatunk a központ felé, de aztán kiderült, hogy nagyon jó kis hely az Oceanis Hotel. Még aznap este
megnéztük a tengert:-)
Másnap formaságok, regisztráció, frissítők és egyebek leadása, én 110-hez tettem a lámpát, gélt, snikers-t.
124-hez a meleg cuccot a terepfutáskor használt hátizsákomban géllel csokival, vazelin, és a szokásos kellékek.
A hegy elé pedig egy melegebb pulcsit. Ennyi.
Ebéd, és irány a strand. Közben naponta többször is megtettük az Oceanis-London-Oceanis útvonalat, élveztük a görög
forgatagot és a Mithost:-) A sörivás mellett, szerintem keveset ittunk.
Délután megvolt a közös fotózkodás az eligazítás után, Pistivel még most sem akartuk elhinni, hogy hová is csöppentünk.
Este utolsó kontroll, a másnapi cucc kikészítése, ébresztó beállítása, stb.
Reggel természetesen nem az ébresztőre ébredtem, hanem magamtól, mégis kipihentnek éreztem magam. Még szerencse,
az ébresztést elrontottam, egy órával későbbre állítottam a telefont:-) El nem késtünk volna, mert Pisti is
beállította az övét. Pillanatok alatt összeszettük magunkat és éles öltözékben, csomagokkal átgyalogoltunk Londonba.
Reggeli, csomagok fel egy kocsira és fel a buszra, könnyed lettem, csak a futócucc rajtam, kezemben a két gatorade, egy
jóreggelt keksz. A csomag kekszet és az egyik gatorade-t még rajt előtt el kell pusztítani!!
A szinte nulla forgalomban, gyorsan elérjük a rajt helyét, leszállunk, fokozódik a hangulat, Bögi Sanyi mögé állunk be,
ő rutinosan halad a rajthoz. Megérkezünk, kissé misztikus hely, "basszus, itt vagyok a Spartathlon rajtjában":-))
Elnyammogom a kekszet, leöblítem a powerade-val, az üres palackot Pistinek adom, neki is kell az útra.
Lassan összegyülik a maroknyi magyar sereg, fotózkodunk, András bínelődik a gps jeladókkal, két kézzel neki támaszkodok
a falnak, megköszönöm, hogy itt lehetek, a sírás szorongat, de leplezem meghatottságomat. Az összes magyar jó utat kiván
egymásnak, ölelkezünk, mindenki tudja, sejti, hogy mi következik az elkövetkező időszakban.
Pillanatok alatt visszaszámolunk és..........igen, elindulok, itt topogok a márványon. Nem jártam még soha erre, de tudom az
irányt, tudom mi fog következni, tudom hol merre kanyarodunk. Nézem a pulzusom, ahogy zuhanunk lefelé, 120, talán néha kicsit
fölé bír menni. Tudom hamarosan más lesz a helyzet, mégis megnyugodok. Az elején sokat futunk lefelé, tudom jól honnan
kezd majd emelkedni, az utat bejártam párszor virtuálisan. El is érkezünk a felüljáróhoz, még pár méter és elérjük a
nagyjából 30 m-s tengerszint feletti alacsonyságot és innen újra közel 100 m-re emelkedünk. Az eleje nem vészes, de jön
majd meredekeb is. Úgy érzem jó helyen vagyok, a tempót nem tudom, te nem is érdekel, a pulzus jó, 146. Aztán ahogy
meredekebb lesz az emelkedő a párás 25 fokban, szépen elkezd feljebb kúszni a pulzus, bizony bizony 150 és még fölé is
megy, lassabban kell haladnom! Nem látványosan, de egyre csúszok hátra. Mindegy nem érdekel, a pulzusra kell figyelnem!
Az első két ponton nem frissítek, a megiszom a Powerade-t, innen az asztalra hagyatkozom és a néhány gélre, snikers-re
ami az övtáskámban lapul. Úgy terveztem óránként nyomok egy gélt. Pont itt is az ideje, hogy elfogyasszam az elsőt.
Eszek hozzá egy kis kekszet, iszok vizet, töltöm a palackot és hajrá tovább. A tengerpartra leérve, nem túl szép a táj
sem jobbra, sem balra, de nem ez a lényeg, csak haladni kell, lesz ez még szebb is. Hamarosan szurkoló magyarok egy
csoportjába futunk, ismét frissítek, víz, keksz, talán chips, palck töltés. Lassú vagyok, ezt onnan tudom, hogy Bögi
Sanyi is elhagy, basszus ez nem lesz így jó! Nem gyorsíthatok, azonnal elszáll a pulzusom. Tiszta víz vagyok, izzadok
na meg locsolom is magam. Az első olajos rész nem volt nekem gyomorforgató, rosszabbra számítottam, szinte észre sem
veszem. Aztán jön megint egy emelkedő, fölkocogok rajt, azt mondták az emelkedőket gyalogolni kell, de hogy??? Akkor
hová csúszok vissza. Babonából nem nézek vissza nem akarom látni kik jönnek mögöttem. ÁÁÁÁ, itt egy biztos pont
András írta egyszer, hogy ahol Kimy ( biztos nem jól írom, szóval a "140 alacsony":-)) ) van az jó nekem is. Viszonylag
sokáig haladunk együtt, az emelkedőkön elmegy mellettem, egyenesen, lefelé visszaelőzöm. A felborult hajót csak egy pillanatra
látom, kicsit szebb látványt vártam, de teljesen olyan, mint a képeken:-)).
Egyre melegebb van, fogyóban a saját frissítésem és az asztalon gyakorlatilag néhány pohár víz, és pár darab keksz van csak.
Basszus, ennél még a néha szegényesnek tűnő UB első szakasza is jobban ellátott. Később realizálódott csak bennem, hogy
a mezőny végén haladok és az elsők mindent eltüntetnek. Nem nézem a szintidőket, csak "nem vagyok rossz helyen"
hiszen itt a "140 centis"
Óriási élmény átfutni az iskolások közt, próbálok mindenkivel pacsizni, nagyon jó érzés:-)
Kocogok, kocogok, de érzem, nem lesz ez így jó, hiába jön lejtő, nem magyon van erőm gyorsítani, csak kocogok.
A frissítőknél szinte semmi nincs az asztalon, három pohár víz, ebből választhatok. Nem lesz ez így jó! Közeledek a maratonhoz
iszonyatosan közel vagyok a szintidőhöz. Gyenge vagyok, száraz a szám, küzdök a két megarai pont között. Várom nagyon
hogy áthaladjak a felüljáró alatt, úgy rémlik innen már lassan újra lejtő, de nagyon nehezen haladok. Leérek a partra
és kezdődik a hullámvasút, bele kell sétálnom, de a lefelék meg nem mennek úgy ahogy kellene. Feladom a fogadalmam
és hátra nézek, egy két enbert látok lézengeni mögöttem. Baj van!! Teljesen megrogytam, talán majd a szép part látványa
segít, de nem. A strandokhoz úgy érek, hogy teljesen megrogytam és nincs normális frissítes, víz és keksz, végem van ezzel
nem tudok túlélni. Lélekben feladom, figyelem a strandokat és elhatározom, a következő pont után lemegyek a strandra
fürdök a tengerben, lezuhanyozok és majd stoppal lemegyek a 81 km-hez.
Elvánszorgok a következő pontig, iszok vizet, de már nem tudok gondolkodni és elfelejtem feltölteni a kulacsom. Elindulok,
eszembe jut mint mondtam otthon, csak akkor állok ki ha kivesznek, jó, akkor tovább ezzel a jelszóval. Észreveszem
az üres kulacsom, újabb 50 kilós zsák a hátamra. Újra pont, látom, hogy gyakorlatilag kicsúsztam a szintidőből. Tovább
somfordálok, csodálkozom, hogy nem szól senki. Na jó akkor tovább, itt az ideje, hogy bevegyek valami csodaszert.
Pistitől kaptam valami bogyókat, azt mondta, ha már nagyon fáradt leszek vegyek be hármat, Későbbre szántam, de eljött
az ideje. Hatalmas kapszulák. Beveszem az elsőt, próbálom lenyelni, de megakad, nem meeeegy leeee, meg fogok fulladni,
micsoda szívás, a legutálatosabb halál egyike a fulladás. Nem akarok meghalni! A másik oldalon megpillantok egy parkoló
kisérőautót. Átrohanok és kenyeret kérek, abban a pillanatban megjelenik egy rendezői autó, görögül magyaráz, oda futok
hozzá és kenyérért könyörgöm, nincs neki. Meglátom a másik ajtó pakolós részében van egy csomag keksz, átfutok a túlóldal-
ra, feltépem az ajtót, kiveszek két kekszet, mondom, hogy minden ok és gyorsan lelépek. Nincs semmi rendben, a keksszel
sem megy le. Beletörődöm, itt fogok megdögleni egy szaros kapszula miatt, röhejes:-)......., belelépek egy gödörbe és érzem
elfordult, végre lenyelem.
A nagy ijedtség gondolom végleg kivette belőlem az energiát, hamarosan véglegesen megrogyok.
Szerencsére a másik oldalon ott egy trafik, minden jó van benne. Iszok egy kólát és lefekszem az árnyékba a betonra.
Kérek hideg vizet, hátra megy a pasi és hoz egy pohárral a saját palackjából, megköszönöm, de nekem egy egész palack kell!
Hozza is, fizetek, pihegek még egy percet és indulok. Kezdek jobban lenni, újraindul a rendszer, érzem újra magamban
az erőt. Észbekapok, szintidő, futni kell, élesedik minden, na akkor futás! Azonnal görcsbe randulok, ok semmi pánik
kicsit sétálok, majd újra próba, újra görcs. Harmadjára megindulok lassan, majd egyre gyorsabban:-))
Megy ez, semmi gond, újra erős vagyok, na akkor gyerünk! Hosszú egyenes, a látóhatárban ott a pont. Most nagyon lazán kell
futnom, nem is kell megjátszani, megy ez. Öröm lesz urrá rajtam, 60 km körül járok és van még idő, 6 percesekkel ott lehetek
81-nél szintidőre:-), Haladok egyre közelebb a pont, semmi gond, mintha most kezdtem volna futni. Elhatározom, hogy
nagyon gyorsan elhagyom a pontot, talán nem vesznek ki!?
Megérkezem, mintha semmi gond sem lenne, frissítek nem érdekel, hogy csak víz van. Egy fiatalabb hölgy lép oda hozzám
és mondja, hogy sajnos kicsúsztam a szintidőből, el kell kérnie a rajtszámot:-( Összerakom a kezeim és könyörgök neki,
engedjen tovább, láthatja, hogy minden rendben, teljesen egyben vagyok és még van időm, hogy odaérjek Korintoszba!
Hajthatatlan! Tudom hogy igaza van, teszek még egy próbát, de hiába!
Körülöttem rokkantak, olyanok, mint én néhány peccel korábban, azt sem tudják hol vannak, támogatják őket. Én meg frissen
üdén írom alá a papírt a feladásról, vagy mit? Hát ennyi, ez gáz! Nem gondoltam, hogy csak eddig jutok el, hihetetlen,
próbálok magyarázatot találni, de még túl közeliek az események, akkor még nem tudom hol hibáztam. Többen vagyunk a buszon
megyünk a következő pont felé, senki nincs már úton. Megállunk és újabb adag a gyengék közül, igen ezen a napon mindannyian
gyengék voltunk. Látom, ahogy Végh Attila beszál az autóba, neki sem sikerült. Egy pnttal arébb Szabó Béla csatlakozik
hozzám. Innen összeköt minket a sors. Megtelik a busz, létszámellenörzés és irány Korintosz. Útközben sokat beszélgetünk,
figyelem a még futókat irígykedem, én teljesen jól vagyok. Többen a buszon szenvednek, görcsölnek, az előttünk ülő, szinte
ájultan fekszik. A fickó nagyon rosszul van. Elérjük a 81 km-t, nem így szerettem volna megérkezni. Pont látjuk Tóth Attilát
megérkezni, teljesen jól néz ki, bár csak én is így érhettem volna ide! Leszállunk, eszünk egy kicsit. Várjuk a többi magyart,
jönnek is sorban, de mindenki lassabb, mint ahogy gondolta. Akinek tudunk segítünk, biztatjuk őket,sajnos mindenkin látszik, hogy
meggyötörte őket az eddigi út. Kifutok a kereszteződésig ott lesem a még kinn lévőket, izgulok Pistiért, nagyon kellene már
érkeznie, nem látom, pedig hosszú az egyenes. Visszafutok a ponthoz. Újra kifutok, végre látom, jól van, ide fog érni
időn belül, nem sokkal, de megvan. Dícsérem, bíztatom, tudom, hogy nem lesz könnyebb innen még, de próbálom belé súlykolni
hogy innen már nem lehet gond. Mondom neki, hogy mennyi ideje van a következő pontig és küldöm tovább, egyél nyugodtan, amíg
elkanyarodik az út egyél nyugodtan, de menny!
Eltűnik, legalább neki sikerült!
Lejárt szintidő és Bögi sanyi még sehol! Fel kell ülnünk a buszra, lassan indulunk. Feltérdelek az ülésre úgy figyelem Sanyit
Ki fogják venni! Már több, mint 5 percel túlléptük a szintet, Ki fogják venni! A még érkezőket elengedik, van még remény!
Itt van, megjött, + 9 perc, simán hagyják, hogy tovább menjen, ok megúsztuk. Sanyi nem tököl a ponton, valamit felkap és megy
tovább. Tudjuk, hogy ez nagyon necces lesz. Béla azt mondja bízik Sanyiban, "innen már megcsinálja" Én azért kételkedem egy
kicsit. Elindulunk a busszal.
Sajnos nem követjük a futókat, az útvonalat tovább. Az előttünk ülő srácot elvitték a kórházba miután majdnem a sofőr nyakába
hányt. Bélával próbáljuk beazonosítani a helyeket. Megismerem a felüljárót, ami régi Korintosz felé vezet, látom a hatalmas
hegyet, ezt sem így szerettem volna látni. Látom a "hegyet", szép kis emelkedő, aztán látok a másik oldalon a levezető
szerpentint, rövid ideig sejtjük hol is halad a verseny útvonala, aztán eltávolodunk.
A busz gyorsan halad, néha beszélgetünk, néha magamba roskadok. Várom nagyon, hogy rákanyarodjunk Tegeanál a spartai főútra,
legalább innen buszból megismerhetjük az útvonalat.
Pihenunk egy rövidet egy vendéglőnél, aztán megyünk tovább. Kezdődik az emelkedő, a busz sem halad könnyedén. Hosszan, nagyon
hoszzan emelkedünk fölfelé. Talán néha van egy-egy kis szünet, némi pihenő, de bizony ez nagyon keményen emelkedik. Azt hiszem,
hogy felértünk, megindulunk lefelé, de hamarosan újból felfelé haladunk és nem röviden. Aztán megkezdjük az ereszkedést, de
milyen ereszkedést, belegondolok, hogy meggyötört izmokkal izületekkel itt hosszan, nagyon hosszan és meredeken lefelé kellene
futni. Lehetetlen küldetésnek tűnik. Ezen a szakaszon 100%-n tudatosul bennem, hogy nekem ebben az évben sehogy sem
sikerülhetett volna. Ha be is estem volna, szintidőre Korintosba és eljutok Tegeaig, ami utána következik az brutális!
Áthaladunk Sparta előtt a hidakon, eszembe jut a kis zsák, amibe tettem a gyerekeim és feleségem adományait és persze az én
100 forintosomat. Itt szerettem volna a vízbe dobni, Jövőre!!
Hatalmas forgatag, a buszunk, alig bír haladni, de odaérünk a célhoz. Itt várjuk be a kis furgont, ami hozza a csomagjainkat
és itt dől el véglegesen, hogy hol fogunk aludni. Van időnk, csinálok néhány képet és oda sétálok a Királyhoz. Hatalmas,
felnézek rá, egyenesen a szemébe, üveges tekintet, de mégis lágynak érzem. Nem mondunk egymásnak semmit, lehajzom fejemet
és elkullogok. Közben kiderül a sorsunk, visznek minket délre a tengerhez, " ne aggódjunk egy nagyon szép helyen leszünk"
Rendben, de mi nem ezért jöttünk, legalább a befutókat szeretnénk látni, reménykedünk, hogy így lesz!
Késő este érkezünk meg, a hotel tényleg szép, különösen belülről. Megkapjuk a szobákat, Bélával ketten vagyunk, kilátás
a tengerre. Kicsit pakolódunk, aztán vacsi.
A következő két napot itt töltjük, gyönyörű időben, kristálytiszta tengerrel, fejedelni étkekkel, kipihenjük a fáradalmakat.
De nem voltak fáradalmak, komolyan fontolgatom, hogy elmegyek és futok egy hosszabbat, aztán hagyom pihenni a testem,
beletörődök a történtekbe. Internet van, figyeljük folyanatosan a verseny alakulását, szorítunk a még futóknak, örülönk a
befutásuknak.
Vasárnap reggel visznek minket vissza Spartaba, összeszedjük a leadott csomagjainkat, aztán irány a Taigetosz, elképesztő
látvány, gyönyörű helyen van az ünnepi ebéd. Végre találkozunk a többiekkel, gratulálunk, örülönk sírunk.
Jó volt mindenkit újra látni. Pistit próbáltam vigasztalni, biztos vagyok benne, hogy jövőre simán meg fogja csinálni és persze
én is! :-)) Sznopek Józsival és Rudolf Tomival indulunk vissza Athenbe. Szilvi És Anita a felvezető autó, Spartaban iszunk
még egy kávét. A útközben közösen figyeljük az útvonalat, Tomi meséli melyik részt hogyan élte meg, hogy meccselt a göröggel.
Megállunk Korintosznál, megnézzük a csatornát, tisztelgünk a magyar mérnökök emlékművénél, lenézünk a hídról:-)
Jócskán sötét van amikor Glyfadaba érünk, leteszem a csomagom az Oceanisnál Anitáéknál, aztán átbattyogok Londonba...,
már megint:-)). Természetesen szívás az egész, nem a korábbi helyen lesz ahol aludni fogok, vissza az Oceanis, majd csomagokkal
vissza Londonba. 3 belga mellé tesznek be, de aztán Andisék mellett kötök ki.
Jót alszom, azért én is elfáradtam, másnap ismét nyaralunk, de én nem bírok magammal, felmegyek a városka fölé magasodó
hegyre. Nagyon szép látvány nyílik az egész öbölre.
Este ünnepi Vacsi megható pillanatokkal, hatalmas mulatsággal, tánc! Búcsúzkodunk, András, Béla és én talán utolsókként
visszaballagunk a szálásra.
Bélát reggel feltesszük a buszra, Adnris is készülődik, lemegyek a partra.
Noszik Janival és feleségével itt a Londonban fogunk még egy napot eltölteni, de megvallom nyűg az egész számomra, kiürült
minden, a korábbi életnek nyoma sem látszik. Elindulunk Glygada központjába kajálni, szinte fázunk a 23°C ban és a szélben.
Szeretnék már otthon lenni, megöleni a családomat, és megtudni, mit hoz a jövő?
Másnap sima utunk van, bár még le kell vezetnem 200 km-t, de mégis a megérkezéssel járó megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam,
amikor földet ér a gép.
Elbúcsúzunk, egy újabb évet kell megtenni, de szerencsések vagyunk, hiszen az olimpikonok sokkal rosszabb helyzetben vannak.
Ebben az évben gyenge voltam a Spartathlonhoz, valszeg rosszul frissítettem, kiszáradtam, és nem tudtam hatékonyan kezelni
a hosszú km-ken keresztül tartó holtpontomat. Elszoktam én ettől, az utolsó évek lassú futásai, versenyei, nem hoztak hasonló
helyzetbe, rég volt nekem igazi holtpontom.
Kitaláltam már, hogy mit fogok csinálni, sőt már csinálom is:-)
Jövőre szeretném lefutni a Spartathlont!
Az életem teljesen át fog alakulni, sajnos én is azon emberek közé kell, hogy tartozzak
akik külföldön kell, hogy megteremtsék a család számára az alapokat. Három héttel a verseny előtt derült ki, hogy nem tartható
fenn a korábbi helyzetem:-( Sajnos sokkal kevesebb hazai versenyen tudok jövőre indulni. Azért, mert nem lesz rá pénzem,
de remélem inkább azért, mert nem leszek itthon:-(
Köszönettel tartozom a családomnak, szégyenlem magam előttük, hogy 200 ezer forintot kivettem a kasszából és nem
tudtam érte felmutatni semmit:-( Természetesen nem kaptam tőlük rosszalló megjegyzést erre vonatkozóan, de mégis bennem van.
Sajnálom,hogy nem tudtam egy igazán nagy élményt nyújtani azoknak, akik szurkoltak értem, köszönöm a bizalmat barátaim!
Azt tanácsolom mindenkinek, aki érez magában késztetést, ne habozzon és próbálja meg. Nagyon nehéz verseny, de szerencsével
sikerülhet!