A klasszikus jazz szerintem minden improvizációval foglalkozó ember számára alapvető fontosságú, mint a nyugati kultúrkörben * a legmagasabb szintű improvizációs rendszer. Nyilván nem lehet, főleg kezdőként, értelmezni a részeit külön-külön, tehát ahhoz hogy az ember megtanulja a mondjuk a moll kettőötegyet, el kell játssza, tegyük fel, a Blue Bossát párszor, és még sorolhatnál az Oleotól az All The Things You Are-ig a fontos sztenderdeket. Nyilván az is igaz, hogy aki beleragad ebbe, az nem feltétlenül a legizgalmasabb dolgokat fogja csinálni, főleg, ha mint az Magyarországon szokás, egy jó kis próba nélküli hakniban kamatoztatja a "közös szókincset", de ettől még a nyelvezet fontos, és az is fontos, hogy ezen zenék életszagúsága egyfajta kontrollt jelent az esetleges ízléstelenül és erőltetten művészieskedő megközelítések visszaszorításában. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem kell és nem szabad meghaladni, de egy EST vagy Garbarek, vagy Avishai Cohen betonerős négerzene-alapokon nyugszik.

* Nemrég Tóth Szabolcs nevű szitárművészen keresztül sikerült ténylegesen beavatódnom az indiai improvizációs rendszerbe (nem csak részleteket látó hallgatóként), és az is van olyan komplex, mint a nyugati (bizonyos szempontból még komplexebb), nagyon sok hasonlatosságot bírtam felfedezni a progresszív rokzene és az indiai rágák között, de ez nem ide tartozik.