Hogyan alakult át szellemileg Kornai professzor?

 

 

Mindenekelőtt úgy, hogy „romba dőlt alatta az etikai megalapozás”.

Miért dőlt romba a professzor alatt a megalapozás? Először is azért, mert találkozott „egy öreg kollégával”. „Találkoztam egy öreg kollégával, régi kommunistával, akit – noha semmiféle bűnt nem követett el – letartóztattak és megkínoztak”.

Ez volt az etikai megalapozás romba dőlésének egyik mozzanata. Na most, tudjuk, a Mozgó Világ nem szépirodalmi, hanem „kulturális-közéleti havilap”, méghozzá kötőjellel, s ami – gondolom – azt jelenti, hogy a Mozgó Világ nem kulturális orgánum, hanem a közéleti jellege nem kulturálatlan – a szerkesztők szerint –, továbbá, hogy a lap főszerkesztője ikono-bunkó, képzőművészeti szakbarbár. Mindez előttem is világos, ám azért mégiscsak lehetne a folyóiratnál mondjuk egy takarítónő, vagy valaki, bárki, teljesen mindegy, mert valakinek azért tudnia kéne (illene) – lapszerkesztés közben –, például, hogy mi a különbség a „megalapozás”, illetve a „megalapozottság” (vagy egyszerűen csak az „alap”, „alapzat”, „talapzat”, „alépítmény”) fogalmak között. A régi Mozgó Világ „irodalom-művészeti-kritika és társdalomelméleti folyóirat” volt, és ez redukálódott P. Szűcs alatt először az „irodalom, művészet, társadalom” kiadványává, majd (mára) „kulturális-közéleti havilap”-pá. Merthogy legalább szerények. „Mint a kórság” – ahogy József Attila írja.

 

Szerény lapba szerény szerző. Zsilipelt szerző. „Amikor az etikai megalapozás romba dőlt alattam, egyszerre kinyíltak a zsilipek, és beáradt a bíráló gondolatok sodró folyama”.

 

„Kinyíltak” benne „a zsilipek”. És aztán zamek! Elárasztotta a professzor agyát a „bíráló gondolatok sodró folyama”. Megokosodott tőle. Igen ám, de ahhoz, hogy megismerjük a teljes igazságot a maga komplexitásában, bonyolultságában, újra meg kell állnunk egy pillanatara, ezért hát Kornai professzor is újra megáll egy pillanatra: „Itt újra megállok egy pillanatra, hogy felhívjam a figyelmet saját történetem tanulságára. Ismét valami megelőzte a szűkebb értelemben vett intellektuális fordulatot”.

Ismét. Hisz’ korábban a (zsidó) üldözöttség, mint „morális megalapozás” előtt nyíltak meg a professzor zsilipjei, azokon át áradt be hozzá (akkor még) A tőke gondolatainak sodró folyama, s amitől azután nagyon elbutult, fanatikussá („meggyőződéses kommunistává”) lett. Sajnos. Ez volt az első „szűkebb értelemben vett intellektuális fordulat”.

Utána jött a visszafordulat.

És az is szűkebb értelemben véve történt? Vagy az már tágabb értelemben véve? Egyelőre nem tudjuk, na de épp azért olvassuk buzgón Kornai professzor önelemző mondatait, hogy megtudjuk: „Az előzmény ezúttal nem politikai, hanem morális síkon zajlott le”.

 

Tehát Kornai professzor szerint az a folyamat, amidőn üldözött zsidóból a polgárságot (a burzsoáziát) üldöző kvázi kommunistává lett, „politikai síkon”, míg a kontrafordulat „nem politikai, hanem morális síkon zajlott le”. És amit ugyebár mondhatott volna szebben is a „kis lovag”, értsd: a nagy professzor, mondhatta volna ekként: hitvány karrierista voltam, a „morális síkot” negligáltam, míg a „politikai síkért” rovatvezetői fizetést húztam. Szokványeset. Így hát az azerbaltási hungaro-külügyminiszter is konvencionálisan közli a sajtótájékoztatón: mást gondolok Orbánnak, mikor a miniszteri székben trónolok, s mást „gondolok otthon az ágyban”. Még szép. Ha nem így volna, együtt menetelhetnének a melegfölvonuláson. Mit szólna hozzá a Jobbik?! Bele se merek gondolni. Az ágyban. Egyébként egyáltalán nem az az érdekes, hogy Martonyi miniszter mit gondol az ágyban, hanem hogy az asszony mit gondol az ágyban. Róla. De ebben most ne merüljünk el mélyen, és már csak azért se, mert nem Martonyi professzorról, hanem Kornai professzorról beszélünk! Nézzük az ő konkrét zsilipjeit: „Amint a zsilipek kinyíltak, immár nyitva álltam az érvelés előtt. Tételről tételre szembesítettem a korábban megismert marxi gondolatokat és módszereket a most megismert kritikával. Az új gondolatok belém hatoltak, és egyszerre csak kritikus lettem intellektuális síkon is. Kezdtem szembenézni olyan problémákkal is, amelyeket – ha a gondolataim peremére odakúsztak is – korábban mindig elhessegettem”.

 

Kúsztak az ő gondolatainak perememére a problémák. Csak hát ő eleinte elhessegette a kúszó problémákat. Még mielőtt találkozott volna az „öreg kollégával”. Ámde azután egyszerre csak: rontása tört rá a kúszó viharnak. Mármint az ellenviharnak. Vagyis itt azt állítja az őszinte professzor, hogy tudott is a kúszó problémákról meg nem is. Hessegetett. Míg az önéletrajzában (6 nyelvre fordították le!) azt állítja, hogy gyakorlatilag semmiről sem tudott, se kúszásról, se mászásról: „A hajszolt munkatempó szinte hajnaltól éjszakáig a szerkesztőség irodáiba zárt be, nem éltem a többi ember mindennapos életét, nem nyomasztottak a többiekéhez hasonló hétköznapi gondok, alig találkoztam mással, mint akivel a szerkesztőségi munka során kapcsolatba kerültem. Mint jó marxistához illik, a termelésre figyeltem, és nem a fogyasztásra. Ha a magam tapasztalatából nem is igen érzékelhettem, de azért kaptam jelzéseket az ellátási hiányosságokról és az ebből keletkező elégedetlenségről. E jelzések azonban nagyon visszafogottak voltak, és nekem nem volt fülem a halk és távoli morgás meghallására. Bizonyára voltak a környezetemben olyanok, akik – ha látták is a súlyos visszásságokat – óvakodtak attól, hogy azokról velem őszintén beszéljenek”.

 

Tehát itt hessegetésről nincs szó. A könyvben a professzor „az ellátási hiányosságokról és az ebből keletkező elégedetlenségről kapott jelzéseket” nem hessegette. Miért? Mert akkor (2005-ben) a jelzések nem „kúsztak” (miként tették 2008-ban, a Mozgó Világban), hanem „halkan és távolról morogtak”. Márpedig a távoli jelzéseket nem lehet tudós végtagokkal hessegetni! Csakis akkor lehet, ha a professzor maga kúszik (miközben hosszabb a hessegető karja, mint a lába), nagyjából így:

 

 

A „kapufa a hibás” (©Hofi), a „jelzések” az okai mindennek! Miért voltak olyan visszafogottak? Csoda hát, hogy Kornai professzornak „nem volt füle a halk és távoli morgás meghallására”? Tökéletesen érthető, sőt méltányolható szempont. Nem lehet mindenki füles-nyelves-nyalós kutyaprofesszor, legföljebb a helleri szégyenfilozófiában:

 

 

A halló kutya azért takarja hosszú, érdes nyelvével éppen a baloldali orrlyukát (a helleri bölcselet szerint), mert ma már minden valamirevaló balliberális entellektüel mélyen röstelli a baloldali szusszanást.

 

Tehát még egyszer, s csak azért, hogy világosan lássunk a manapság kúszó problémát is, Kornai professzor ezt írja A gondolat erejével című könyvében: „nem nyomasztottak a többiekéhez hasonló hétköznapi gondok, alig találkoztam mással, mint akivel a szerkesztőségi munka során kapcsolatba kerültem. Mint jó marxistához illik, a termelésre figyeltem, és nem a fogyasztásra”. Majd a Mozgó Világban (immár a hazugság erejével?): „A gazdasági élettel foglalkozó újságíró voltam abban az időben. Sokszor ütköztem bele visszás jelenségekbe; a pazarlás, a fegyelmezetlenség, a rossz minőség, a hiány [vagyis a fogyasztási anomáliák – gigászi] százféle megnyilvánulásával találkoztam”.

 

Most akkor találkozott vagy nem találkozott? – kérdezhetné a füles olvasó. Miért állítja Fületlen professzor 2005-ben, hogy „alig találkoztam” a problémákkal, s miért állítja 2008-ban, hogy „sokszor ütköztem bele visszás jelenségekbe”?

Ennyit számítana három keményen demokratikus esztendő egy közel 80 éves tudósprofesszor intellektuális evolúciójában?

Nem erről van szó. Hanem? Megtudhatjuk, ha tovább olvassuk a szöveget. Kornai professzor a komonista szörnyűségek „százféle megnyilvánulásával találkozott”, „Csupa olyan problémával, amelynek elemzéséhez Marx politikai gazdaságtana nem adott semmiféle eszközt a kezébe”.

Nos, én pedig pontosan ezért idéztem meg föntebb Hofi szellemét: itt is „a kapufa a hibás”, noha ezúttal nem a hessegetett „távoli jelzés”, hanem Marx doktor alakzatában. Marx „nem adott semmiféle eszközt” a professzor úr „kezébe”. Még szép (vö. Orbán és Martonyi virtuális ágyjelenetével, illetve Matolcsy professzor neológ módon „veregetett kis eszközével”)!

 

Kornai professzor fölteszi a professzori-költői kérdést a Mozgó Világban: „Miféle közgazdaságtan az, amelynek nincsen semmiféle érdemleges mondanivalója ezekről a nyilvánvalóan közgazdasági problémákról?”.

A válasz: semmiféle „közgazdaságtan”. Ami viszont nem Marx hibája. Tudniillik Kornai professzor számára az a „nyilvánvaló”, ami egyáltalán nem nyilvánvaló, vagyis a professzor alapszemináriumi szinten sem tájékozott a marxi bölcselet valós mibenlétét illetően. Az ötvenes években sem értett hozzá, ma sem ért hozzá. 

Nézzük közelebbről; alapvető logikai hibát követ el a tudós szerző, vagyis a Mozgó Világ gagyi szöveget terjeszt: „Nem az a baj, hogy [Marx] helytelen választ adna a kérdésekre, hanem hogy még csak fel sem teszi őket. Elkezdtem komolyan venni és tanulni a marxi elmélettel rivalizáló más elméleteket, és egyszerre új szellemi világ nyílt előttem”.

Milyen szellemi világ?

Olyan „új szellemi világ”, amelyben megint csak nem sikerült fölfognia a professzornak, hogy ha Marx föl sem teszi a „közgazdaságtani” kérdéseket, akkor közgazdász nem lehet Marx „riválisa”, márpedig Kornai professzor „közgazdaságtani eszközöket” hiányolt annakidején és hiányol ma is.

 

Ki Marx közgazdász (vagy bármilyen) riválisa? Mi a neve?

 

Nincs Marxnak riválisa. Voltak anno ún. „revizionisták”, ám azok éppen nem Marx riválisainak, hanem autentikus követőinek (igaz antikapitalistáknak) vallották magukat.

Az elefánttal az egér maximum „együtt” düböröghet a hídon; egyébként efféle – elefántos – metaforája Lukács Györgynek van, ő a Hegelt „kritizáló” sültmarxistákat gúnyolja, én a Marxot „kritizáló” sültliberálisokat. Tehát Marxnak nem „riválisai”, hanem ún. „kritikusai” vannak (voltak). Az egyik ilyen „kritikus” Karl Popper. A másik neve: Leszek Kolakowski. Egyik sem közgazdász. Egyébiránt Popper nem állítja, hogy Marxnak nincs igaza. Popper (elmélete) szerint nem tudható, hogy igaza van-e vagy sem, ugyanis a „marxizmus” nem tudomány, mert nem „falszifikálható”, így a „marxizmus” (popper szerint) a totalitárius rendszerek egyik eszköze. Szemben az „Open Society” intézményével. Vagyishogy Marx „közgazdasági riválisa” az a Soros György lehetne (persze nem az), aki szerint a tőkemozgás lényegét nem a marxi logika, hanem a popperi falszifikációs elmélet magyarázhatja autentikusan. Soros György „Popper tanítványaként”, illetve „közgazdászként”, üzletemberként a Mester „falszifikációs elméletének” szellemi alapzatán gazdagodott meg. Tehát Soros már szuverén megtollasodott, a kapitalizmus pedig lesz, amilyen lesz; valamilyen mindig lesz; és éppen ebben áll a popperi falszifikáció, „tudásnövekedés” lényege: úgy még soha nem volt, hogy ne lett volna valahogyan. Soros szerint momentán nem jól van, ámde lesz ez még másként! Lesz bizony!

 

Unásig ismert az alapvicc, ezért egy kicsit átszínezem.

 

Kohn panaszolja a rabbinak: – Döglenek a libáim, Rebelében!

– Ajvé! Mivel eteted őket?

– Tengerivel. Szemes takarmánnyal.

– Az a baj! Nagy baj! Daráld meg a kukuricát!

Néhány nap múlva Kohn megint szalad a rabbihoz, siránkozik:

– Még mindig döglenek a libák.

– Adtál nekik darát?

– Adtam.

– Rosszul tetted (illetve csak relatíve jól), etesd őket szecskára vágott csalánnal!

Körülbelül egy hét múltán:

– Rabbi, a csalántól is döglenek a libák!

– Csalánkiütésük lett?

– Nagyon vicces… A libák viszont egész nap döglenek.

– Olyan lusták?

– Nem! Biológiailag döglenek, mintegy véglegesen.

– Akkor zabot adj nekik estére!

– Nem lesznek tőle zabosak?

– Nem. Az antikomonista szecskához kevert Kornai-zagyvától szép, kövér neofitákká tollasodnak majd a Mozgó Világnál.

– Egyem a májukat!

– Csak higgy nekem, és meglátod!

Néhány nap múlva:

– Immár zabbal is zabáltattam őket…

– Ily szépen alliterálva?

– Igen.

– És?

– Odalett mind!

– Nincs több?

– Nincs, egy sem maradt, megdöglött az utolsó libám is!

– Kár! Merthogy nekem viszont lett volna még néhány jó popperi falszifikációm…

 

 

Karl Popper sem közgazdász, Kolakowski sem közgazdász. Ráadásul filozófusokként sem riválisai Marxnak. Akkor vajon kire gondol Kornai professzor?

 

Leszek Kolakowskit Marx „kritikusaként” emlegetik, s ami azt jelenti, hogy Kolakowski is szimpla Marx-hívőből („marxistából”) lett szimpla Marx-tagadó („antimarxista”). A „szellemi átalakulás” nála is úgy ment végbe – mutatis mutandis –, ahogy pl. Kornai Jánosnál, vagy pl. Vajda Mihálynál.

Heller Ágnes meséli Kőbányai Jánosnak a Bicikliző majomban: „Az iskola [ti. a Lukács-iskola] közös alapelvei közé tartozott, hogy valamiféle szocializmusban hiszünk. Ha ezt nyíltan feladjuk, feloszlatjuk az iskolát”.

Mármost a „valamiféle szocializmusban” való bárgyú „hit” nem csak Vajdáék alapjellemzője. Rajtuk kívül még nagyon sokaké. Kornaié is, Kolakowskié is. Miként a (későbbi) „fordulat”, s amely a Lukács-iskolában (Heller szerint) így zajlott le: „A fordulat egy évvel az emigrációnk előtt következett be. Misu [Vajda Mihály] írt egy ťlevélfélét barátaimnakŤ… Az írás lényege abban foglalható össze, hogy a kapitalizmust nem lehet meghaladni”.

 

A valódi intellektus nem azért „nem marxista”, merthogy „a kapitalizmust nem lehet meghaladni”, hanem azért, mert veszi az intellektus azt a konkrét marxi szöveget (mint tárgyat!), konkrét tárgyi kritika alá veti, majd kimutatja konkrétan: Marx logikája itt meg itt meg itt hibádzik… ezért meg ezért meg ezért…

Vajda ilyet nem tesz (ha akarná, sem volna rá képes), Kornai megpróbálkozik vele (szánalmasan erőlködve), míg valójában Kornai is azért vált „nem marxistává”, mert nem találta meg Marxban azt a „közgazdaságtani eszközt”, amely Kornai privát (egyébként Marxtól teljesen idegen) elképzelését szolgálta volna.

Mire vágyott Kornai az „ötvenes évek második felétől”? Egy szociálisan igazságos „jó kis kapitalizmusra” (©Békesi). Hajdanán cucializmust, ma kapitalizmust építenének (ami egy külön agyrém, Kornaiék a „piacot” nem „kiépítik”, hanem „építik”, azt a világpiacot ráadásul, amely már régen kiépült, kialakult – mintegy önmagától, eléggé el nem ítélhető módon, minden Békesi-Bartha-Kornai direktíva nélkül).

 

Heller Ágnes, amilyen kérlelhetetlenül közli „originálisan zseniális” szégyenfilozófiájában, hogy a házisertés „szégyelli magát”, oly brutálisan mondja ki: Vajda, Márkus, Fehér, Heller (s persze Almási, Kornai, Kolakowski stb.) intellektuálisan nem többek, mint szimpla istenhívők: „A levelet [Vajda] mindhármunknak címezte. Feri [Fehér Ferenc] és Gyuri [Márkus György] élesen nekitámadt. Azt mondták, hogy ezzel fölmondta a kapcsolatot. Én hallgattam. [Vajda] Misu tabut tört meg. […] Minden iskola, amelyik ideológiával foglalkozik, rendelkezik vallásos töltettel, ami összetartja. Ez feltételezi olyan tabuk létezését, amelyek megsértésével könnyen fölrobbantható az iskolát összetartó hit alapja. Márkusék lakásán, az Izabella utcában Vajda Misu bejelentette: Marx érvénytelen, és a kapitalizmus meghaladhatatlan. Azaz: nincs Isten. Ezért Gyuri és Feri pofon vágta. Én azt mondtam magamban, nem kell valakit pofon vágni azért, mert kimondta, hogy nincs Isten, hátha mi sem hiszünk benne olyan nagyon, s akkor sem, ha igen – noha az ilyesmit mégsem illik kimondani. Ez volt a Budapesti Iskola vége”.

 

Tévedés. A „Budapesti Iskolának” akkor lett „vége”, amikor kivált belőle Hermann, Mészáros és Eörsi István. Más-más okból. Persze Eörsi is úgy emlékszik sztálinista önmagára, mint hívő kommunistára, míg szerintem ő sztálinistaként sem bornírt (vesd össze), továbbá lehet, hogy Hermann-nak is voltak anno buggyantan „vonalas” szövegei, nem tudom, egyet sem ismerek, de nem is érdekes, mert ami a döntő: Eörsiből sem lett, Hermannból sem lett később antimarxista barom. Egyik sem „tört tabut”, így aztán nem ököllel rontottak arra, aki „kimondta, hogy nincs Isten”. Ha kimondta, hát kimondta. A valódi intellektus számára a „nincs Isten” annyit jelent, mintha azt mondaná az illető: „van Isten”. Vagyis semmit.

Jegyezzük még meg (s csak azért, hogy tartsuk a szokást): tabudöntésre bármely ökör képes, míg „tabutörésre” csak az, aki stilárisan is önzseni, ti. a „tabutörés” szó (miként a kutyaszégyen filozófiai fogalma stb.) nem eredetiségre, hanem eredetieskedésre vall.

 

Vajda könyvének címe: „Marx után szabadon, avagy miért nem vagyok már marxista?”.

Az volna a szabad ember, aki nem olvassa Marxot?

Vajda, ha olvassa Marxot, „marxista”. Ha nem „marxista”, nem olvassa Marxot. Világos, csakhogy ez nem szabadság (még kevésbé filozófia), hanem ez már maga a totális infantilizmus.

Én soha nem voltam marxista, s épp ezért merem kimondani: Marxnak egyetlen (általam ismert) mondata sem cáfolható.

Ez a szabadság! Semminő szorongásom nincs, sem Marx ellen, sem Marx mellett.

Aki viszont börtönből börtönbe, eszméből eszmébe hajtja, űzi tenmagát, nem szabad ember. A szabadság ugyanis lényegileg nem eszme, nem puszta érték. Hanem erő. Alapvetően önuralom, önfegyelem. Aki viszont hol a kommunizmusról, hol (Marx után „szabadon”) a liberalizmusról, a szabadság „eszméjéről” süketel, az a József Attila-i „majom”: „Eszméink között / rabon ugrálunk, mint az üldözött / majom, ki tépi ketrecének rácsát”, másutt: „Eszméim közt, mint a majom / a rácsok közt le és föl, / vicsorgok és ugrándozom”.

A különbség, hogy József Attila ezt tudja. Magáról is, másokról is. Ergo ő a zseni.

 

A „Marx után szabadon” kitétel is csupán „vicsorgás”, a bárgyú „marxtalanság” „szabadelvű” eszmecsikorítása.

Marx után nincs szabadság. Marx előtt sincs, Marx alatt sincs. Marxtól függetlenül létezhet szabadság, illetve mindentől, főként a szabadságvágytól függetlenül, vagyishogy a szabadság von Wiege aus alanyi: alapvetően adottság, származtatottan képesség.

Egyébként József Attilát itt is fatálisan értik félre, ti. amikor a költő – a versben – a szabadságot, mint külső-idegen jelenséget „kérleli” („Jöjj el, szabadság!”), saját nem létező lehetőségéről, s létező lehetetlenségéről, „világhiányáról” beszél: „Légy ostoba. Ne félj. A szép szabadság / csak ostobaság”. Vagyis a szabadságot nem Liberalizmus Mikulás bácsi hozza el a jól viselkedő embergyerekeknek, szerintem Vajda Mihálynak sem. Heller Ágnesnek a legkevésbé, ti. ő a „legvicsorgóbb”, „legugrándozóbb”, legöntudatlanabb „majom” mindőjük között (erről bővebben alább). Na most, a legröhejesebb a dologban, hogy ezeket az embereket még az „eszmei hűség” katarzisa sem illeti meg értelemszerűen. Hellerék azért ugrálnak „üldözött majmokként” („eszméik között le-föl”, ide-oda), mert – paradoxmód – nincs eszméjük. Amikor „van”, akkor sincs. Mindig kell, legyen egy (valamilyen) eszme, de mindig csak a kollektívához tartozás okán. Ennek persze ellentmondani látszik Vajda Mihály „döntése”, ő ugyanis az „eszmeváltással” az akolból (a „Budapesti Iskolából”) is kivált, ugyanakkor egészen biztos: talált egy másik, jóval biztosabb lelki karámot magának.

 

Vajda a „marxizmust” nem Marxszal (nem eszmeiséggel, szellemiséggel, logikával) azonosítja, hanem mindig egy (valamilyen) emberi „közösséggel”, „kollektívával”, ahogy Marxék írják: „korlátolt állatokkal”, „szamarak bandájával”, vagy mondhatjuk így is (immár „Marxék után szabadon”), a mindenkori intellektuális csőcselékkel. Ezért jelenti ki Vajda, ivarérett férfiemberként is egészen óvodás (orbánista-matolcsysta) gőggel: „a kapitalizmust nem lehet meghaladni”.

Ilyesmit (mármint, hogy történelmileg mi haladható meg és mi nem) a nagyon primitív emberek között is csak az állít, aki istennek képzeli magát. Vajdáék szerint az eszme arra való, hogy annak révén az intellektus vakmerőn kiálljon egy olyan ügyért, amely mellett nem szükséges kiállni, merthogy az önmagától is „meghaladhatatlan”. „Gőgös szentek”, pöffeszkedő istenek, olyanok, mint Sanyi bácsi az Eldorádóban, aki momentán tökmagot, szotyit árul a Teleki-téren.

 

Marx másik „nagy kritikusa”, Vajdáék nagy barátja: Leszek Kolakowski. Az ő szövege is gyermeteg önteltségről árulkodik: „Lukács a marxizmus történetének egy roppant fontos alakja [ő is nagyon tudja ám, ki fontos, ki nem fontos, hiszen hát ki tudhatná ezt, ha nem ő!? – gigászi]. Lukács talán [kiemelés – gigászi] századunk legjelentősebb szereplője volt egy olyan jelenségnek, amit az ész elárulásának nevezhetnénk, mely árulást olyan emberek követték el, akik mesterségüknél fogva hivatottak arra, hogy az észt használják”.

 

Elárultak egy használati eszközt. Hát persze.

Aki olyan ócska lózungokig képes lerohadni szellemileg, mint pl. „az ész elárulása”, az szükségképpen fogalmaz óhajtó-föltételes módban („az ész elárulásának nevezhetnénk”); az ilyen ember nem szabad, hanem (épp ellenkezőleg) határozatlan.

Maximum liberálisnak „nevezhetnénk”.

Miért nem nevezhetjük? Vagy még inkább: nevezzük.

Megmondom: egyrészt, mert bizonytalanok vagyunk (nem tudjuk, valójában nevezhetnénk-e vagy sem), másrészt, mert sejtjük: hülyeséget beszélünk. Illetve még hülyeséget sem. Mi az, hogy az „ész elárulása”?

Álfilozófia. Halandzsa.

Kolakowski szerint Lukács György áruló. Miért áruló? Mert nem akárhogyan, hanem az „ész” hivatásos „használójaként” árulta el az „észt”.

Kolakowski „kritikus gondolata” is a semmivel egyenlő. Illetve még annál is kevesebb. Tudniillik az igaz, hogy Vajdáék szövegeit akkor is leszarták az emberek, amikor „mesterségüknél fogva” a „marxista” „észt használták” (osztogatták), míg manapság kifejezetten rühellik őket. És nemcsak az ellenségeik, hanem azok is, akik elismerésére, egyetértésére, támogatására ácsingóznának. Legalábbis erre utal a politikai trend, pl. az SZDSZ totális bukása, az ún. „balliberális oldal” elhanyatlása. Orbánék képtelenek akkora rohadék gyilkost szabadon bocsátani, hogy attól a „balliberális ellenzék” legalább valamelyest életre vergődnék. Teljesen nyilvánvaló: az ún. „liberális értelmiségi holdudvarnak” gyakorlatilag nulla a szellemi, morális befolyása. És ami érthető, ti. a vicsorgó semmivel (plusz jogszerű káeftézéssel) legföljebb az ellenséget lehet motiválni. Ellenvicsorgásra.

 

Heller Ágnes állítása is a semmivel egyenlő: „A [lukácsi] gőg meghajtja fejét az Új Isten [Marx] előtt”.

Ugye?! Az „originális” álintellektus elképzelni sem tudja, hogy Marx nem isten. Hanem művész. Nem ugyanaz a kettő. Ezt egyébként Lukács is érzékelte: A tőke műalkotás. Líra. Marx: „ami mármost a munkámat [A tőkét] illeti, tiszta vizet akarok önteni a pohárba. Még 3 fejezetet kell megírnom, hogy az elméleti rész (az első 3 könyv) elkészüljön… De nem tudom rászánni magam, hogy bármit is kiadjak a kezemből, amíg nincs előttem az egész. Bármily fogyatékosságai vannak is írásomnak, az az érdemük megvan, hogy művészi egészet alkotnak” (MEM 31. kötet).

Ugyanakkor, mint tudjuk, „a líra logika”, s ha logika, nem „Isten”, ugyanis az „Isten” (akár az „Új Isten”, akár az „Ellenisten”) nem egyéb, mint a végletig vitt logikátlanság.

 

Heller Ágnes „unikális filozófiájára” nem csupán a nyilvánvaló marhaságok (kutyaszégyen, igazságölelgetés stb.) nyomják rá bélyegüket, ugyanis az a helyzet, hogy a helleri „filozófia” voltaképpen nem több mint a hétköznapi „Isten” fogalma körül való kvázi filozófiai halandzsázás. Például: „A szent család [a „marxisták”] normákat és mércéket képviselt, az autonómia és a személyiség eszméjét. Ebből a szempontból a szent család tagjai [Lukács, Adorno…] példaként szolgálhatnak számunkra. És mégis, a szent család nem volt eléggé szent, vagy inkább: tagjai nem voltak eléggé szentek ahhoz, hiszen vagy morális minimalistákként, vagy morális maximalistákként viselkedtek, mivel elmulasztották az életben, a politikában, az emberek közti kommunikációban érvényes normativitás kérdését megvizsgálni. Hamis szentek voltak, mivel nem fogadták el [vö. Kornai: „számomra elfogadható”] az életformák pluralitását, a kultúrák pluralitását és az emberi személyiség struktúrájának pluralitását [mindennek a pluralitását – gigászi]. A jelen keresztjén különböző színű és különféle illatú rózsák találhatók, és mindannyi képes valami igazat, jót és szépet közvetíteni”.

 

Vagyis a minimalista (egyszersmind maximalista) szentek nemcsak szentek, hanem „hamis szentek” is, és azért nem szentek, mert szentek ugyan, de „nem eléggé szentek”. Számukra túlzottan színesek „a jelen keresztjén illatozó rózsák”. Ezért nem eléggé hamis szentek. Vagyis a „filozófuszseni” itt sem állít többet (megcsiccsent metaforaáradatával), minthogy számára az „Új Isten” immáron a pluralizmus: „az emberi személyiség struktúrájának pluralitása”. Na, ezt fejtse meg valaki! Talán Almási professzor, ő talán tudja, mit jelent a „személyiség struktúrájának pluralitása”. Sokfélék vagyunk? Hitetlenek vagyunk? Hitehagyottak vagyunk? Kétszínűek, kétarcúak, kétkulacsosak, képmutatók, köpönyegforgatók vagyunk? Mit jelent a „struktúra pluralitása”?

A jelen keresztjének rózsája (mint architektúra) többféleképpen illatozik? Plurálisan? Hol vörös-, hol bordó-, hol halványrózsaszín, hol szegfű-, hol tulipán-, hol Krasznaja Moszkva-, hol pediglen Estée Lauder Rose-Carnation-illatot áraszt? Milyen a plurális személyiségstruktúra? Egyazon lélekben megfér a hülye „filozófus” a spicli-politikai moslékkavaróval? Milyen az? Kire hasonlít?

Annyiban persze valóban originális a „filozófuszseni”, hogy nem a kínai „virágozzék száz virág, versengjen száz iskola” szólamot nyúzza maga is (többmilliárd dögunalmas gyógypedagógiással együtt), hanem helyette „különböző színű és különféle illatú rózsákról” hadovál stíl-originálisan, miközben nem sül le untermaoista ábrázatáról a tipikusan liberálvastag arcbőr.

 

Ludassy Mária írja a Mozgó Világban: „nem értek egyet az általam nagyra becsült Mihancsik Zsófiával (galamus.hu, jan. 10.). Lehet, hogy Heller megérdemel egy kacsalábon forgó várat, de nem pályázati pénzek elosztásán keresztül”.

„Lehet”? Nem vagyol benne egészen biztos, Mária? Egyébiránt nem az a döntő, hogy „pályázati pénzek elosztásán keresztül”-e vagy sem (ez másodlagos kérdés, noha – az általam kevéssé becsült –Szüfrazsett Zsófia még ennyit sem ért a dologból), hanem az a döntő kérdés, hogy mire kapja a rengeteg lóvét a dotált tudós. Ludassy Mária valódi szakember, ismeri a filozófiatörténetet stb., vagyis ha valaki, ő nyilván tud olyan mondatot idézni Heller Ágnestől (legalább egyetlen mondatot!), amely a „filozófuszseni” kacsalábon forgását indokolttá teszi. Ha idéz ilyen filozófiai tézist Ludassy Mária, én a földig hajolok előtte! És ott is maradok, szégyenlősen meglapulva, mint „az ember közelében szocializálódott háziállat”, konkrétan a csincsilla baknyúl!

 

Hogy megkönnyítsem valamelyest Ludassy dolgát, közlöm: a tegnap esti tévéműsorból nem érdemes idéznie, tegnap ugyanis Hajas Henrikék spontán megmosolyogták Heller Ágnest. Mint „civilt a pályán”, illetve miként a kisgyermeket szokás, aki „oly bájosan fontoskodva adja elő kedves naivitásait”. Esküszöm, ehhez hasonlót csak egyszer láttam, amikor Babarczy Esztert nevette ki a közszolgálati csatornán Kéri László és Giró-Szász András. Nota bene ők is spontán, szelíden összemosolyogva.

Heller tagnap nagy női elánnal alakította meg a „konszolidációs kormányt”, mire Hajas Henrik expressis verbis közölte (már, hogy a professzor asszony is értse a szituációt az ő szűköske agyával): „ez az, amin mosolygunk, mert ez szerintem ez nem komoly… jogilag is enyhén meglepő”. Kérem, Grecsó Krisztián nem egy bőszbundás turulköltő, mint tudjuk, márpedig Grecsó is így reflektált Heller magyarság-megváltó ötletére: „nehéz erre komolyan reagálni, bocsánat, hogy ezt mondom”. Szó szerint idéztem! Ráadásul Grecsó nem szelíden mosolygott (mint Jován és Pogátsa), hanem nyerítve nevette ki Heller politikai bölcseletét (miközben Hajas gúnyosan vigyorgott). Nem győzőm ismételni: mindez spontán történt, vagyis minden „macsó hímsovinizmus”, minden vargaistvános tahóság nélkül. És pontosan ez az ösztönös derű (Hajas részéről leplezetlen gúny) az, amellyel szemben hatástalan a feminista erőlködés. A tegnapi (helleri) eset jó példája annak, amit itt többször elmondtam: a feminizmus lehet kiegészítő mozzanata a női egyenjogúságért vívott politikai harcnak (nem föltétlenül az, de lehet, amennyiben intelligensek a „nőtársak”), míg a nők intellektuális egyenrangúsága nem izmozás kérdése. A szellemi integritás is alanyi. Az ember – függetlenül attól, hogy nő vagy férfi – csak a saját észbeliségéért, mentális presztízséért „szállhat síkra”. De egyáltalán nem úgy, ahogyan azt Heller Ágnes csinálta tegnap a televízióban! Hanem épp ellenkezőleg. Aki csak rikácsol, összevissza hadonászik, okoskodik, fontoskodik a nyilvánosság előtt: szánalmasan harmadrendű szüfrazsett. Aki megfontoltan, értelmesen beszél, okosan érvel: értelmiségi. Ilyen „egyszerű”.

 

Tehát, addig is, amíg Ludassy Mária előrukkol egy (legalább viszonylag) értelmesen originális, kacsalábon forgó Heller-szöveggel, szögezzük le: az úgynevezett „szellemi átalakulás” nem intellektuális teljesítmény!

A kornai-helleri-vajdai „szellemi átalakulás” képlete: először az „Isten”, majd az „Új Isten”. Ennyi.

 

Kornai: „Nemzedékem tagjainál nem azonos ütemben és azonos formák között ment végbe a szellemi átalakulás”.

 

Értem, ám még a nagy metamorfózis után sem árt tudni: a régi Istentől az Új Istenhez (vs. a „nincs Isten”-hez, illetve a „hátha mi sem hiszünk benne olyan nagyon” Istenhez) való megtérés nem szellemi, hanem lelki transzformáció. Noha magam is elismerem: az átalakulás a különféle Vajda professzorok, Heller professzorok, Almási professzorok, Kornai professzorok, Kolakowski professzorok… tudatában „nem azonos ütemben és azonos formák között ment végbe”.

 

Akkor hát hogyan, milyen ütemben és milyen formák között?

 

Írok majd róla, de még előtte (szerintem) érdemes volna Mihancsik (Szüfrazsett) Zsófiának a Ludassy által föntebb megidézett sorait közelebbről is meggusztálnunk. Ha rajtam múlik, lesz rá érkezésem…