És ha már a Dalíval való barátság, a Dalí iránti szerelem szóba került, akkor semmiképp sem hiányozhat az Óda Salvador Dalíhoz vers bemutatása. (Azért írom le a hosszú költeményt teljes terjedelmében, mert úgy tűnik, eddig még nem került fel a netre magyarul.)
ÓDA SALVADOR DALÍHOZ
Egy rózsaszál a függőkertben, amit megáhítsz.
Egy kerék, makulátlan acél-mondattanában.
Az impresszionista ködfelhő-hegy mezítlen.
A szürkék legutolsó bástyáikon merengnek.
A festők, a modernek, tiszta műtermeikben
négyzetgyök-gyökerekből vágnak steril virágot.
A Szajna hűs vizében márvány-jéghegy fagyasztja
az ablakok üvegjét s hervasztja a borostyánt.
Csempés utcák során át keményen lép az ember.
Kikerüli a kristály a fénytörés varázsát.
Az összes illatszertárt bezáratta a Kormány.
Megörökül a mozgás a kétütemű gépben.
Erdőségek, szemöldek s válaszfalak hiánya
bolyong szerte az antik házak palatetőin.
Nagy prizmáját csiszolja a szél a tengeren,
s úgy kel a láthatár, mint órjás vízvezetékek.
Se bort, se félhomályt nem ismerő tengerészek
sellők fejét ütik le ólom-tengereken.
Az Éj, a bölcsességnek tömör fekete szobra,
a hold gömbölyű tükrét tartja kitárt kezében.
A formák és határok emésztő vágya tör ránk.
Jön az ember, ki sárga mércét tart kezében.
Afrodite vakító csendélet a sötétben
és futva menekülnek a szorgos lepkegyűjtők.
*
Cadaqués a folyó és a domb két serpenyőjén
lépcsőket egyensúlyoz, csigákat rejteget.
A szelet fafúvóknak hangjai csendesítik.
Egy vén erdei isten oszt kölyköknek gyümölcsöt.
Álomtalan alusznak fövenyen a halászok.
Nyílt tengeren egy rózsa kezükben az iránytű.
A láthatár, e szűzlány, elrongyolt keszkenőkkel
egymásba mossa holdnak és halnak tejüvegjét.
Fényes fehér fregattok könyörtelen karéja
koszorúzza fövenynek homlokát s kósza fürtjét.
Itt vannak a szirének, de nincsen semmi titkuk,
egy pohár édes víztől volt-nincs, már itt se voltak.
*
Ó, Salvador Dalí, te olajzöld beszédű!
Nem tökéletlen ifjú ecsetedet dícsérem,
nem is a színedet, mely korod színét kikémli,
azt dícsérem, hogy vágyad a korlátolt öröklét.
*
Higiénikus lelkeddel új márványokon élsz te.
Elfutsz a hihetetlen formák őserdejétől.
Képzeleted is ott jár mindig, hol a kezed jár,
és élvezed a tenger szonettjét ablakodban.
E világban süket zűr és félhomály honol csak
az első állomáson, hová elér az ember.
De már a csillagok fönt, tájakat rejtegetve,
kijelölik a pálya tökéletes irányát.
Az idő nagy folyója szelíden rendeződik,
eme vagy ama század szám-alakját felöltve.
És a Halál, legyőzve, remegve meghúzódik
a jelen pillanatnak összeszűkült körében.
A régi fényt idézed, mely a homlokra ülve
nem siklik le az ember szájáig, se szívéig.
Fény, amelytől remegnek a Bakkhoszért rajongók
s a rendetlen erő, mely a vizeket vezérli.
Jól teszed, hogyha jelző-zászlócskáid kitűzöd
ama titkos határon, mely éjszaka felizzik.
Festőként nem hagyod, hogy a formát szétlazítsa
a véletlen gomolygó felhők foszló gyapotja.
Hal az akváriumban, madár a ketrecében.
Miért agyalnád ki őket tengerben, levegőben?
Miután szemrevetted, másolva stilizálod
becsületes szemekkel a sok kis fürge testet.
A kézzelfogható, a biztos anyagra vágyol,
amelyet el nem lephet burjánozva a gomba.
Oly építésre vágyol, mely itt-nem-létre épít,
s merő tréfára vélsz te akármiféle zászlót.
Rugalmas, kurta verset zeng az acél-iránytű.
Nem-ismert szigetekkel takarózik a földgömb.
Magasba törve szólal hangja az egyenesnek,
s bölcs királyok dalolják ki geometriájuk.
*
És a rózsát, a rózsát, ahol te élsz, a kertben.
Mindig, újra a rózsát, delünket s északunkat!
Nyugodtan és töményen, mint vak szobor, ki mit sem
tud a maga-okozta földmélyi mozgalomról.
Tiszta rózsa, ki rajzunk s művészetünk csiszolja,
s karcsú szárnyát kitárja előttünk a mosolynak.
(Röptödön elmerengő, tűre-szúrt pillangó, te!)
Rózsa, ó, semmi kíntól meg-nem-zavart egyensúly!
Mindig a rózsa!
*
Ó, Salvador Dalí, te olajzöld beszédű!
Csak azt mondom, mit képed és személyed nekem
mond.
Nem tökéletlen, ifjú ecsetedet dícsérem,
hadd daloljam nyiladnak hibátlan-szép irányát.
Szép erőd hadd daloljam, mely csupa katalán fény,
s hogy azért lelkesedsz csak, minek nyitjára lelhetsz.
Hadd dalolom e gyengéd szívet, e csillagnézőt,
mely tiszta és hibátlan, akár a coeur a kártyán.
Ama szobrászi vágyat, mely tőled sose tágít,
a félt felindulást, mely mindig ott vár az utcán.
Hadd daloljam a tenger kis szirénjét, ki néked
dalolva kap korall- és kagyló-biciklijére.
De főként hadd daloljam közös gondolkodásunk,
mely borús és aranyló napokban összeforraszt.
A fény, mely elvakítja szemünk, nem a Művészet.
Szeretet és barátság inkább s a jó közös harc.
Előbbvaló a képnél, mit vázolsz türelemmel,
Teresa sima keble, álmatlan fényű bőre,
vagy a hűtlen Matilde hajsátra, ha leomlik,
s barátságunk, a színes, akár egy halma-játék.
Aranyra vérrel írott gépírások nyomával
legyen beróva szíve ős Katalóniának.
Sólyomtalan ragyognak ökölnyi csillagok rád,
miközben életed s festészeted virágzik.
Ne bámuld már a hártyás-szárnyú nagy vízi órát,
sem esetlen kaszáját az allegóriáknak.
Öltöztesd és vetkőztesd ecsetedet a szélben,
a matrózzal s hajókkal népes nyílt tengeren.
/Somlyó György fordítása/
