Psziche Creative Commons License 2012.09.09 0 0 111

 

Érdekességként álljon itt pár idézet a két nagy művésztől és művészről, mely szoros barátságukat, egymás iránti csodálatukat bizonyítja.

 

„Egyedül García Lorca tett rám mélyebb benyomást – írta Dalí a Salvador Dalí titkos élete című művének abban a fejezetében, ahol a madridid diákrezidencián megismert társaságról mesélt - Számomra egyedül ő testesítette meg a költői jelenséget teljes egészében, hús-vér valójában, zavarodottan és véresen, sikamlósan és fennkölten, ezernyi sötét, földalatti fényben remegve, mint minden anyag, mely készen áll rátalálni eredeti formájára.

Néha végigsétáltunk a Paseo de la Castallenán egészen a kávéházig, melyben törzsvendégek lettünk. Tudtam, hogy Lorca ragyogni fog, akár egy tüzes gyémánt…”

 

Néhány mondat Lorca egyik Dalínak címzett leveléből, mely 1927-ben, a második cadaquesi nyaralás után íródott: „A te festett véred és fiziológiai esztétikád egész tapintható fogalma olyan konkrét, olyan kiegyensúlyozott, olyan logikus és annyira igaz és tiszta költészet, hogy már azoknak a dolgoknak a kategóriájába tartozik, amelyek nélkül egyszerűen nem lehet élni.

Most érzem csak, milyen sokat veszítek, amikor elmegyek tőled.

Úgy viselkedtem veled, mint egy otromba szamár, veled, akinél nincs jobb dolog az életemben. Ezt percről percre világosabban látom, és mérhetetlenül sajnálom. De ettől csak még kedvesebb vagy nekem, s még jobban azonosulok eszméiddel és emberi tisztességeddel.”

 

Részlet Dalí leveléből, melyben a Cigány-románcok verseskötetet bírálta 1928-ban: „Szeretlek azért, amilyennek a könyved mutat, milyen más ez, mint amit a rothadástól bűzlő nyárspolgárok terjesztenek rólad, hogy Lorca, a bronzbarna cigány, a fekete hajú, a gyermeteg lelkű stb. stb. Te kis állat, apró körmeiddel, testeddel, melyet néha félig birtokba vesz, vagy steril lendülettel eláraszt a halál körmeidtől a válladig! Ittam a halált válladnak dőlve a Residencián azokban a pillanatokban, amikor sorsára hagytad két hatalmas karod, hogy olyan lett, akár két gyűrött, üres hüvely, vasalt leplek érzéketlen és értelmetlen redői közt. Azon a napon, amikor megszabadulsz a félelemtől, és leszarod a világ Salináit, sutba vágod a Rímet – egyszóval a művészetet, ahogy a disznók értelmezik -, olyan szellemes, rémületes és elmélyült költészetet teremtesz majd, mint még soha egyetlen költő sem.”

 

Lorca írta Dalíról egy közös barátjuknak, Sebastiá Gasch katalán műkritikusnak 1927. végén: „Minden nap egyre jobban meg vagyok győződve Dalí zsenialitásáról. Különlegesnek tűnik számomra, és nézeteinek derűje, tisztasága mélyen meghat. Ő eleven. Kiemelkedő intelligenciája zavarba ejtő gyerekességgel párosul, s ez tökéletesen eredetivé és vonzóvá teszi. Ami a leginkább megindít benne, az a kreatív önkívület, ahogy hihetetlen erővel és bizalommal robbantja ki a légüres térből az alkotást. Semmi sem lehetne drámaibb, mint ez az objektivitás, s hogy a boldogságot egyszerűen a boldogság kedvéért keresi. Dalí az a férfi, aki arany baltával küzd a szellemekkel. Nem engedi, hogy irányítsák, önmagát kormányozza hűen a csillag geometriához. Ugyanazt a tiszta érzelmet váltja ki bennem, mint a jászolban fekvő kis Jézus (bocsásd meg, Istenem!), aki már a keresztre feszítés csíráját hordta magában.”

 

Ian Gibson pedig ezekkel a szavakkal zárta a Salvador Dalí botrányos élete című könyvét: „Dalí soha nem tudta elfelejteni Lorcát, aki mindig jelen van munkáiban, s akinek a kísértete az utolsó percig vele maradt. Végeredményben talán az volt a legnagyobb tragédiája, hogy nem szerette elég gyengéden a költőt, amíg módja lett volna rá.”


Előzmény: Psziche (110)