Szabó Magda

Tanú vagy, nem mehetsz el

 

Hány napja, hogy nem élsz már, s nem hiszem.
Csak bámulom, mért vagy a kő alatt,
s mit tétovázik úgy bokád mögött
a mozdulat,
hogy nem dob már felém, ha elkiáltom
neved.
„Madár csak – biztatom magam –, madár
e föld, mely eltemet,
majd elhessentem, s felröpül.”
Még visszatartom félénk csontjaid
között a lelkedet.

 

És más sem hiszi, lásd. A hajlékony tavasz
megtorpant. Az esők
csak lógnak le az égről, nem mernek kibomolni,
hogy fel ne lazuljon a föld
feletted, el ne tömje szád. Nem értem,
hogy nem mozdulsz. Ágyad, tányérod ép.
Hogy tudná összetörni az enyészet
szemed gömbölyű tükörét?

 

Tanú vagy, nem mehetsz el. Ki felel
mellettem, ha te nem?
Te láttad nőni napjaim,
s a szőlőt a hegyen.
Kelj fel! Magamban nem bírok:
veled védekezem,
hogy itt lengek kifosztottan, üresen,
s mégis akkora súllyal, hogy az ág,
mire pihenni szállnék, eltörik.
Rád bíztam minden titkomat;
az volt az ifjúság.

 

Másnak ismertél. Igazold a lábam
hajdani lépteit, holt tarka macska,
Tanúja voltál, tanusítsd,
hogy nőttem egykor én is, mint a fák,
most dagadok csupán, keleszt a rémület,
s egyre szűkebb e század. Úgy szorít.

 

Kelj fel! Keresd velem! Hol a világ?
A tengerek?
Nem igaz, hogy kerek
e föld. Indultam annyiszor,
s mindig eltévedek.

 

Már rég nem pörlök semmivel
semmiért. S lásd, miattad
most újra kifenem szavam,
pörbeszállok riadtan
vele, akiben egyedül
hiszek: az elmúlással,
s birkóznám a fagyott talajjal,
hogy testedet kiássam.
Tanú vagy. Nézz fel újra! Nem tudom
megbocsátani nélküled,
hogy szerteömlöm jeltelen,
mint fiatal vizek,
s magába szív e szomjas évtized.