Farkas István

A Sziromtündér  

         Egy borús, nyári délelőttön egy fiatal, kalandvágyó méhecske repült ki a kaptárból. A közelükben már elfogyott a nektár, csak messze jutottak hozzá ehhez a csemegéhez.

         Ma azonban nem volt tanácsos messzire repülni, mert várható volt az eső, és az esőben a kis, védtelen méhecskék könnyen pórul járnak. Társai mondták is neki: - Ne repülj messzire! Siess vissza! A kis méh azonban rá sem hederített barátai szavára. A tegnapi virágpor- gyűjtéskor látott egy hatalmas, nagy pipacsmezőt. Oda akart ma elrepülni, onnan akart méznek valót hozni. Másrészt, szeretett volna egy kicsit távolabb is körülnézni, nem csak mindig a kaptár közelében lenni. Repült, repült zümmögve, közben nézegette a virágokat, köszönt nekik, s azok visszaköszöntek. Az egyik mezei virág azt mondta a méhecskének: - Te kicsi méhecske, hová repülsz ilyen vidáman? Erre ő azt felelte: - Láttam tegnap egy pipacs- mezőt, onnan hozok majd virágport, és egy kicsit világot is látok. Csak vigyázz, mondta a virág, rövidesen esni fog! Ezt azonban a kalandvágyó méhecske már nem hallotta, szeleburdin tovább repült, vidáman zümmögve. Végre meglátta a pipacsokat. Azok mosolyogva fogadták őt. Egyik virágról a másikra szállt, szorgalmasan gyűjtögette a virágport kis kosárkájába. A kosár már félig volt, amikor hirtelen megdördült az ég. A kis méh ijedten felrepült, már szinte a pipacsmező végén tartott. Majdnem kiért már, amikor hirtelen nagy záporeső zúdult le az égből. A méhecskének átáztak a szárnyai, nem tudott már velük repülni. Teljesen átfázott, végül fáradtan a pipacsok közé pottyant. Annyi ereje sem volt, hogy bemásszon az egyik pipacs szárához. Kis kosárkáját is elejtette, a virágpor kiszóródott. Fáradtan lehunyta a szemét. Mégis a társaimra és a virágokra kellett volna hallgatnom! - bánkódott. De most már hiába. Az eső egyre jobban esett. A kis méhecskét lenyomta a földre a sok víz. Kétségbe- esetten próbált arrébb mászni, de nem sikerült. Ekkor azonban meglepő dolog történt. A pipacsok a méhecske fölé borultak, így védték az esőtől. A feje fölé hajoló legnagyobb, legszebb, legpirosabb pipacs megszólalt: - Ejnye, ejnye kis méhecske, látod, nem hallgattál a barátaidra! Ki vagy te? - kérdezte a méh. Én a Sziromtündér vagyok, mondta a virág. Most megvédelek az esőtől, de legközelebb hallgass a társaidra! Eközben elállt az eső, kisütött a Napocska, a pipacsok felegyenesedtek. A Sziromtündér kelyhével felemelte az ázott méhecskét és ott megszárította a napon. Mikor a kis kalandor átmelegedett, a Sziromtündér egy virágporral teli kosarat ajándékozott neki, ilyen szavak kíséretében: - Most repülj hamar haza, nehogy újra megázz, ha esni kezd az eső, és legközelebb fogadd meg a barátaid tanácsait! A méhecske megköszönte a segítséget, a kosár virágport, és hamar elindult haza. Útközben újra találkozott a többi mezei virággal. Csodálkozva kérdezték: - Hát te hogyan kerültél ki szára- zon a viharból? Erre a méhecske büszkén felelte: - Segített rajtam a Sziromtündér, és adott egy kosár virágport is! Hát csak siess haza, mondták a virágok, a többiek már biztosan várnak!

         Nagyon örült a méhecske, amikor végre meglátta a kaptárt. Közben már csatlakoztak hozzá a társai, és örültek, hogy épségben hazakerült. Alig értek be a kaptárba, újra eleredt az eső. A kis méh megkönnyebbülve tette le a kosarat, és elmesélte barátainak, hogy létezik egy Sziromtündér, aki segít a bajbajutott méhecskéken.