Psziche Creative Commons License 2012.08.24 0 0 103

      Rom

 

 

      Magát se lelte.

Így szállt a szél, saját sugárzó

szobrának kósza lelke.

 

      Menten láthatta, ki akarta,

hogy lókoponya lett a hold és

a levegő fekete alma.

 

      Az ablakon belátszott,

ahogy korbácsot és fényt csattogatva

hullám a homokkal csatázott.

 

      S itt voltak a fűszálak,

kis barit dobtam elibük, s a lándzsák

és fogacskák között bégetve állt ott.

 

      Egy cseppbe zárva szállt felénk a

legelső galamb celluloid és

puhapihéjű héja.

 

      Nyájakba sokasodva

aludtak a fekhők, s nézték, a sziklák

a hajnallal hogyan kelnek birokra.

 

      Fiam, a füvek jönnek éppen,

s megpendülnek nyál-kardjaik, ládd,

az üres égen.

 

      A füvek! A kezem, szerelmem.

A ház tört ablakain át kibontja

haját a vér, lobogva fennen.

 

      Csak te meg én maradtunk;

csontvázadat tárd ki bátran a szélnek.

Csak te meg én maradtunk.

 

      Csontvázad szélbe tárd ki;

jöjj, szerelmem, sietve jöjj, valódi

arcunkat megtalálni.

 

 

/ford.: Somlyó György/