Rom
Magát se lelte.
Így szállt a szél, saját sugárzó
szobrának kósza lelke.
Menten láthatta, ki akarta,
hogy lókoponya lett a hold és
a levegő fekete alma.
Az ablakon belátszott,
ahogy korbácsot és fényt csattogatva
hullám a homokkal csatázott.
S itt voltak a fűszálak,
kis barit dobtam elibük, s a lándzsák
és fogacskák között bégetve állt ott.
Egy cseppbe zárva szállt felénk a
legelső galamb celluloid és
puhapihéjű héja.
Nyájakba sokasodva
aludtak a fekhők, s nézték, a sziklák
a hajnallal hogyan kelnek birokra.
Fiam, a füvek jönnek éppen,
s megpendülnek nyál-kardjaik, ládd,
az üres égen.
A füvek! A kezem, szerelmem.
A ház tört ablakain át kibontja
haját a vér, lobogva fennen.
Csak te meg én maradtunk;
csontvázadat tárd ki bátran a szélnek.
Csak te meg én maradtunk.
Csontvázad szélbe tárd ki;
jöjj, szerelmem, sietve jöjj, valódi
arcunkat megtalálni.
/ford.: Somlyó György/