Vitó Zoltán

Levetincziáda

 

A Nap haját, - 'hogy a szigetre léptem
reggeli szellő fésülgette éppen.

Bozontos fényű zöld kuruttyolások
zárták el tőlem az ordas világot.

Árnyék-lassan felengedő szívemmel
mentem előre, - koldus-arany ember.

S az ösvényről a mártír rózsa-kertek
lélegzetében biztos hűség lengett:

"Vártuk!" - szaladt felém Noémi - s csókolt;
haja dió-, s a bőre tejszagú volt...

S hogy 'időmet már hasztalan ne töltsem' -
Almíra üdvözölt morogva bölcsen.

"Rég nem láttuk!" - köszönt Teréza asszony,
és sietett, hogy friss tésztát dagasszon.

S minden virág-béke-illatban ázott.
(A Nap ekkor már delelőre hágott!)

S hogy felrémlőn a dermedt rianásban
Tódor esküdt-poklú fejét ne lássam;

"Most már többet nem térek innen vissza!" -
szóltam - és lábaimhoz bújt Narcissza...

S e pillanatban tényleg elfeledtem,
hogy e szigetet - régen eltemettem...