Federico García Lorca élete 29. rész
A költő utolsó napjai (1936. augusztus 16-18.)
Mikor Federicot letartóztatták, fegyveres katonák és rendőrök kordonjával vették körül a házat, hogy megakadályozzák az esetleges szökést. Csak a család nőtagjai voltak otthon, s Rosales asszony, aki nem akarta engedni, hogy a költőt elvigyék, felhívta telefonon az egyik falangista fiát, Miguelt. Ruiz Alonso, aki az elfogatóparancsot hozta néhány emberével együtt, ezután elment Miguelhez megbeszélni a dolgot, s együtt tértek vissza a rémült Lorcáért, akit barátja azzal próbált nyugtatni, hogy valószínűleg csak néhány kérdést fognak feltenni neki, és megígérte, hogy testvéreivel majd közbenjárnak az érdekében.
Federicot a Polgári Kormányzóság épületébe vitték autóval, ahol bezárták egy szobába. Miguel nem tudott beszélni az épp távollévő José Guzmán Valdés kormányzóval.
Mikor este Luis és José Rosales felháborodva értesültek a történtekről, azonnal a Kormányzóság épületébe siettek, ahol Luis összeszólalkozott az elfogatóparancsot kiadó Ruiz Alonsoval, később pedig José szállt vitáva a visszaérkező kormányzóval, aki a vádakra hivatkozva nem volt hajlandó szabadon engedni a költőt.
A vádiratban az állt, hogy Lorca felforgató író, hogy titkos rádión keresztül kapcsolatban állt az oroszokkal (ez volt a legelképesztőbb rágalom), hogy homoszexuális és Fernando de los Ríos titkáraként dolgozott (ami szintén hazugság volt, mert csak régi barátság fűzte a baloldali politikushoz).
José aznap éjjel még egy rövid időre találkozott Federicoval, szavát adta neki, hogy másnap reggel kiviszi onnan, de soha többé nem látták egymást.
Közben a költő apja a Rosales testvérek apjával együtt megkeresett egy ügyvédet, bízva a törvényes védelem lehetőségében, de ez is hiábavalónak bizonyult.
Másnap reggel José Rosales megkapta Lorca szabadonbocsátási parancsát a Katonai Parancsnokságtól, s a Kormányzóság épületébe sietett vele, de ott Valdés azt hazudta neki, hogy már késő, mert a költőt elvitték. Valójában Guzmán Valdés kormányzó adta ki a kivégzési parancsot, s őt tartják a legfőbb felelősnek a költő meggyilkolásáért. Hogy Federico akkor még az épületben tartózkodott, azt Concha egyik szolgálójától tudjuk, aki elmesélte, hogy aznap (augusztus 17-én) délelőtt meglátogatta a fogva tartott Lorcát egy kosár élelemmel.
Valószínűleg augusztus 18-án hajnalban szállították el a költőt a kivégzés helyszínére, Víznarba, s a jelenetnek, mikor egy másik fogollyal összekötözve kilépett a Kormányzóság épületéből, szemtanúja volt Federico egy fiatal barátja. (Megjegyzés: Lorca halálának dátumaként inkább augusztus 19-ét szokták megjelölni.)
A víznari kolóniát, ahol a költő az utolsó óráit töltötte, egy gyermekek részére épített nyári lakhelyből alakították ideiglenes börtönné a falangisták. Az egyik fiatal őr, aki buzgó katolikus volt, könyörületességből azt hazudta az ideérkező raboknak, hogy másnap reggel dolgozni viszik őket, s csak az utolsó pillanatban árulta el a kegyetlen igazságot. A víznari pap általában rendelkezésére állt azoknak a foglyoknak, akik ilyenkor gyónni akartak.
Miután Lorcával közölték, hogy agyon fogják lőni, gyónni szeretett volna, de a pap már elment. Egy fiatal férfi, látva a költő mélységes kétségbeesését, biztosította őt arról, hogy ha őszintén kéri Isten bocsánatát, bűnei meg fognak bocsáttatni. Segített Federiconak elkezdeni az imát, s ezután a költő valamivel nyugodtabbnak látszott.
Lorcát egy iskolaigazgatóval és két torreádorral együtt vitték el kivégezni hajnalban. A teherautó a híres Fuente Grande (Könnyek Kútja) forrás mellett állt meg az Alfacar felé vezető úton, egy olajfákkal borított területen. Nem volt hold az égen, s Federico, a hold költője ebben sem találhatott vigasztalást.
Az első sortűz nem ölte meg azonnal, utána feltérdelt és sírva mondta: „Még életben vagyok!” A következő lövés végzett vele. Hamarosan jött a sírásó, s a testeket egy keskeny árokba lökte.
Aznap reggel az egyik gyilkos állítólag így beszélt Granadában Lorca kivégzéséről: „Két golyót kapott a buzi a fenekébe.” Ilyen volt akkor a granadai fasiszták mentalitása, s azt sem lehet kizárni, hogy a költőt megkínozták a meggyilkolása előtt.
Ugyanazon a napon még valaki megpróbálta megmenteni Federicot: Manuel de Falla, a híres zeneszerző. A félénk, szelíd és nagyon vallásos ember hallva a költő letartóztatásának hírét, személyesen ment a Kormányzóság épületébe néhány falangista ismerősével, de már elkésett. A borzalmas hírt nem volt szíve megmondani Lorca szüleinek, akik még reménykedtek fiuk megmenekülésében annál is inkább, mert megjelent a házban a fekete osztag egyik embere a következő üzenettel: „Apám, kérlek adj ennek az embernek ezer pezetát a hadsereg számára.” A költő apja odaadta a pénzt abban bízva, hogy ezzel segíthet. Valószínűleg ezek voltak Federico utolsó leírt szavai, s a papírt apja a levéltárcájában őrizte egészen haláláig, mely kilenc év múlva, a New Yorkban töltött önkéntes száműzetés alatt következett be.
A republikánus sajtó a tragédia után három héttel kezdte el terjeszteni a költő meggyilkolásának szörnyű hírét, mely hatalmas megdöbbenést váltott ki Európa és a spanyol nyelvű világ országaiban. Lorca egyik napról a másikra a köztársaság mártírja lett.
Federico szülei 1939. végén, kilenc hónappal a polgárháború befejeződése után indítottak eljárást azért, hogy fiuk halála hivatalosan is bekerüljön a polgári nyilvántartásba.
