Zöld partján éltem a Tiszának, Hű keblen, hű fedél alatt, Szelíd napok tisztán folyának, Kertem hozott virágokat; Körűltem lelkesűlt az élet, Bánat s öröm lágy énekké lett, Mégis, ki fejti meg, miért, Ohajtásom más sorsot kért.
Elhagytam partját a Tiszának, De visszavágyott kebelem, Bennem borongva hajnallának Vérző honvágy s bús szerelem; Szemem minden felhőt kisére, Irígy valék minden szellőre, Mely rózsás illattal tele Pályát kelet felé lele.
Sohajtozám: derülj ki bennem Kinos homály, enyhűlj te szív, Ott sem hagyott lángod pihennem, Van itt is, ami kedvre hív! De képzetim folyton vezettek, Lengvén a honcsillag felettek, A távolig s a múlt felé, Búmat minden nap érlelé.
Eget s földet kérék, miattam Nem indúlt meg sem föld, sem ég, S ím bánatomban elhervadtam, Majd hant alá borít a vég. S dombján a csendes énekesnek Keletről lágy szellők röpesnek, De azt meg nem tudhatja más, Zúg-e köztök egy sóhajtás?