Federico García Lorca élete 23. rész

 

Egy torreáador halála, a Yerma bemutatója (1934)

 

Azon a nyáron tért vissza a ringbe több éves kihagyás után Lorca egyik híres torreádor barátja, a 42 éves Ignacio Sánchez Mejías, mert hiányzott neki a veszély és az izgalom. Hat bikaviadalt vállalt el, de számos szerencsétlen véletlen összjátékának köszönhetően az utolsó megmérettetésre nagyon kimerülten érkezett Manzaranesbe. A viadalon súlyos sebesülést kapott a combján, és csak nagy késéssel tudták a madridi klinikára szállítani mentővel. Ott az orvosok már nem sokat tudtak tenni, mert elkezdődött az üszkösödés, Ignacio fokozatosan önkívületbe esett, és hosszú, szörnyű haláltusa után elhunyt.

 

Federico annyira rettegett a haláltól, hogy nem volt bátorsága meglátogatni a sebesült torreádort, de barátait megkérte, hogy folyamatosan tájékoztassák őt a beteg állapotáról, s a haldoklás utolsó óráját percről percre követte. Meg volt arról győződve, hogy a torreádor halála sorsszerűen következett be: „A költők médiumok, és Ignacio aki költő volt, mindent megtett, hogy elmeneküljön a halála elől, de ezzel csak még szorosabbra fonta a hálót.” – mondta.

A sorsszerűségnek ez a bizonyossága hatja át a pár hónap múlva  írt híres torreádorsirató verset. Federico úgy érezte, hogy barátja nemesen halt meg, egy szép, ősi szertartáson áldozta fel az életét, mely az emberi erkölcs ünnepélyes győzelmét jelképezi az alacsonyabb rendű ösztönökkel szemben.

 

A torreáador halálhíre után Lorca csatlakozott az éppen turnézó Barraca színház diákjaihoz, akik Tirso de Molina: A sevillai szédelgő című művét mutatták be több helyszínen, s még egy külföldi színikritikus dicséretét is kivívták az előadással.  

Rafael Rodriguez Rapún, Federico szerelme közben színház-titkári pozíciója mellett a költő személyi titkára lett, ami azt sugallja, hogy kettejük kapcsolata mindinkább elmélyült.

A diákszínház turnéit azonban egyre nehezebb volt finanszírozni, mert az új kormány felére csökkentette az anyagi támogatást.

 

A nagyszabású Siratóének Ignacio Sánchez Mejías torreádor fölött költemény novemberre készült el, s Lorca barátai biztosak voltak abban, hogy mestermű született.

Akkoriban Federico egy új színdarabon is dolgozott, a Rosita leányasszony vagy a virágnyelv címűn, melyben szelíd érzékenységgel és iróniával rajzolta meg a századforduló granadai középosztályának életstílusát.

 

Egy interjúban elmondta, hogy személyes ügyének tekinti a kortárs spanyol színház megújítását és ostorozta a nyereség orientált kommersz színházat. Társadalmi elkötelezettségének is hangot adott a nyilvánosság előtt az októberi szakszervezeti sztrájkok leverése utáni időszakban: „Mindig a szegények pártján álltam, és mindig is ott leszek.”-nyilatkozta egy újságírónak. Ezen kívül aláírt egy kormánynak küldött nyílt levelet, melyben értelmiségiek tiltakoztak a korábbi köztársasági miniszterelnök, Manuel Azaña igazságtalan letartóztatása ellen.

 

Novemberben kezdte próbálni Margarita Xirgu a Yermát a madridi Spanyol Színházban a szerző személyes irányításával, s a december 29-i bemutatót felfokozott várakozás előzte meg.

Ám alighogy elkezdődött az előadás a zsúfolásig telt színházban, szélsőjobboldali provokátorok sértő megjegyzéseket kiabáltak be Margarita Xirgunak és a színésznő közeli barátjának, a börtönből nemrég szabadult Manuel Azañanak, valamint Lorcának. A nézőtéren dulakodás tört ki,  de szerencsére a zavart keltő személyeket sikerült eltávolítani, s ezután a közönség egyre nagyobb lelkesedéssel fogadta az előadást, amely végül hangos tapsviharral zárult.

 

A liberális sajtó lelkesedő kritikákat jelentetett meg, a jobboldali újságok viszont erkölcstelennek, spanyol ellenesnek, vallás ellenesnek és gyűlöletesnek minősítették a színdarabot, s néhány cikk még ízléstelen célozgatásokat is tett Federico homoszexualitására. A demokratikus gondolkodású emberek azonban úgy vélték, hogy a Yerma friss levegőt hozott a spanyol színházi életbe: „Ez az egészségesen realista alkotás a tisztaságával és nyíltságával döntő lépést jelent a szabadságunk kivívása felé, melyet még mindig korlátoz a középkori elmaradottság.” – írta az egyik kritikus.