Lutra
2012.07.27
|
|
0 0
27
|
Kormos Franciska /Kacat/
Átértékelés
Hogy volt, ki tudná megmagyarázni? A szél fújt, a levél reszketett. Az árnyékok megnyúltak, s puhán vánszorogtak az alkonyat izzásában. Ott voltam a csillámokkal tájat permetező halvány fényben, a kis patak fürge fodrában, a messziről érkező gyerekzsivajban. Minden olyan egyszerűnek, langyosnak tűnt. A katicabogár a kezemre szállt, szárnyait emelgette, aztán megpihent. Ott voltam én is a hétpettyes nyugalmában, a nagyvilág lassú lecsillapodásában. Méz illatát küldték a szorgos méhek, s én belebújtam. Bele a friss illatharmóniába, a ringó fuvallat ölébe. A zöld füszál megfakult, egy kavicsnak támaszkodott fáradtan, agyontaposva. Szendergéshez készülődött. Ott pihentem én is a fűszál álmatagságában. A bokor megzizzent. Súgott valamit. Ágaival hozzám ért, átkarolt mint gyermekét az édesanya. Oda tettem nyoszolyámat titkos, féltő ölelésébe. Vártam. Figyeltem a rendet, a csendet. Aztán hirtelen megsimította arcomat egy kis levéllel. A bogár elszállt. Magával vitte mozdulatlanságomat, a feloldást. Valami azt súgta, tiéd volt minden. A fejezetnek itt vége. Az új oldal majd másról mesél. És akkor felkacagtam. Kinevettem a tépázott füvet, az elröppenő bogárkát, a mézeskenyér-levegőt, a reszkető levelet, a vánszorgó árnyékot. Hazafelé az úton huncut csillagok pislogtak rám. A Göncöl csavarogni csábított. A tejút díszkivilágitásban ragyogott. Új oldalra lapoztam. Az elhasaló alkony feledésbe merült. A jelen ajándéka szebbnek, érdekesebbnek ígérkezett. A varázslat ott a bokor tövében már nem volt titokzatos. Új dallamok bűvölete hívott, s a lelkemben minden átértékelődött. Mintha megváltoztam volna. Hogyan? Miért? Ki tudná megmagyarázni?
2009.03.27. |
|