[Budapest Terep Kupa 2012 - maraton]

 

Bocsánat, kicsit hosszú lesz, de vannak bizonyos előzmények, talán bemutatkozásnak is jó lesz.

 

Nem vagyok terepes elsőbálozó.

Tavalyelőtt a novemberi Dobogókő hegyifutó félmaratont, tavaly pedig ugyanennek a hosszabbik távját (32km) próbáltam ki.

Szintén tavaly ősszel lefutottam első utcai maratonomat. Ezek mind mind jó kalandok voltak.

 

De a komfort érzet hiányzott, mivel mindig csak júliustól kezdtem futkorászni. Ennek vége, gondoltam, és idén rávettem magamat a tavaszi szezonkezdésre.

 

Első lépésként külső kényszert alkalmaztam, ami be szokott jönni.

Jó korán beneveztem a Vár a hármasra (a Nike félmarci és a Spar maraton közé), ami utcai maratonhoz képest 1700m szintet tartalmaz, kedvenc budai hegyi utcáimon.

Feladat adott. Szint, táv, buli.

 

Az első jobb hónap a május volt, amikor átléptem a bűvös száz kilométeres havi adagot.

Igazi mérföldkőként lefutottam Budapestről Tinnyére, a család után.

Bizony, nagy mérföldkő volt, mert nem készültem rá előre, tésztazabálással, tudományos reggelikkel. A pincében lapos volt a bringa gumija (a héten már harmadszor), a foltozás helyett egyszerűbbnek tűnt lefutni. Mars szelet és kulacs övtáskába, indulás. Három óra múlva lent voltam, az ebédről ugyan elkéstem, de sikerült!, az átmeneti vízhiányt leszámítva kényelmesen.

 

Észrevétlenül kezdett rutinná válni a táv és az idő, és még májusban két részletben bejártam a vár-a-hármas útvonalát.

Hűha, mondtam volna tavaly, félmaraton mindegyik és micsoda szintekkel!

 

Jött a június, megint száz feletti, igényes és szintes futókilométerrel.

Már a hónap elején a Duna MTB Maratonon alkalmazhattam az új futó tudásomat, miközben a dobogókői sípálya melletti szerpentinen toltam-futottam a bringával.

Aztán jött egy egész jó Balboa kör. Majd egy balatoni hétvége kapcsán terepeztem egy baromi élvezetes kört a Badacsony és Csobánc kövein.

A maradék időt szokás szerint a Gellért-hegy lankáin múlattam.

 

Júliusban beneveztem a Budapest Terep Kupára, a 41km-es távra. Mondván, hogy ismerjük meg, milyen az élet négy óra felett.

Megcsináltam a maraton gps trackjét és elmentem befutni a kör egy részét. Csodálkoztam, mennyi ismeretlen ösvény van a közelemben, bő három órányit futottam és nem vágott földhöz.

A résztáv alapján 4:15-4:30 időt saccoltam be a versenyre (nem jött be).

 

Aztán pár érdekesebb, számomra szadista edzésmunkát gondoltam ki, pl. Gellért-tér-Szabadság szobor sorozatok.

Máskor meg egy 4x800m, melynek másnapján, spontán módon egy ingóköves-terepes Velencei-tó körrel szívattam magam a déli hőségben (meg is borultam, hehe).

Így már a hónap felénél elértem a százast, az elmúlt hét pedig a regenerációról szólt.

---

És akkor eljött a nap.

 

Az útvonalból, zselékből és porokból maximálisan felkészültem. Végül amit találtam otthon port, mind kiolvastam, aztán a High5 2:1, fehérjés 4:1, és Basica Sport-ot mind összezuttyintottam a kétliteres hátitatyóba. Csomagoltam még 3-3 MagneB6 és Ca tablettákat, indulásra kész voltam.

 

A futás intenzitást előre elterveztem; két referenciám volt, tavaly a maratonon 157 körüli átlagot mentem, a Dobogókő hegyifutáson pedig 163 átlag is összejött, de az szerintem sok volt. Tehát kitűztem a 160-as átlagot, és az erősen megfutott lejtőket (bringás mondás alapján: a versenyt az emelkedőkön lehet megnyerni, és a lejtőkön elveszíteni).

 

Annak ellenére, hogy a topikon kialakult vélemény szerint nem muszáj reggel enni, azért aggódtam. A helyzetet megoldotta a túl jól sikerült előző napi hidratálás, ami miatt éjjel egykor fel kellett kelnem. Ha már ébren voltam, lecsusszant egy lipóti tönkölykocka.

Reggel 4:40-kor ébredtem, ettem még egy tönkölykockát, innentől a nyolcórás rajtig csak iddogáltam.

Furcsa volt és kicsit megijesztett, hogy hangosan korgott a gyomrom, ezért a rajt előtt gyorsan lenyomtam egy Mars szeletet.

 

A rajt után érdekes volt látni, hogy már a Virágosnyereg felé vezető enyhe emelkedőn gyaloglásba szabályoztak vissza a versenyzők, gondolom, ultrások, hmmm,  okos.

 

A Csúcs-hegy alatti egynyomos ösvényen a tervezettnél nagyobb volt a tempó, de ment a vonat és nem tudtam kiszállni, aztán megjött az eszem és az első adandó alkalommal félreálltam és hátraszóltam, hogy tessék menni.

 

Solymár után ért be a későbbi második helyezett kolléga, Kozma Ferenc, akivel gyakorlatilag végig kerülgettük egymást. A lejtőkön durván elfutottam, majd síkon és enyhe emelkedőkön szép lassan utólért. Egyedül a Nagykovácsi-Fekete-fej részen futottunk valamennyit együtt. Ekkor még azt saccoltam neki, hogy kábé tizen vannak előttünk. Jól mentem, jól éreztem magam, egyedül arra kellett figyelnem, hogy tartsam a pulzust, mert sokszor észrevétlenül lazsálni kezdtem.

 

A Szépjuhásznénál már gondoltam, hogy egész elöl lehetek, mert amikor odaértem,mondta a néni, hogy nem vártak ilyen korán. Azért nyugisan ittam három pohár ital, és indultam tovább, miközben Kozma úr érkezett a ponthoz.

 

Ő a Fenyőgyöngye felett ért be megint és hagyott el. De a HHH csúcs után szerencsére köves lejtő jött és a Vihar-hegy kis huplija után lezúgatva a Virágosnyereg felé, visszaelőztem.

A Gercse templom melletti lejtőn mindkét vádlim elkezdett görcsölni, pedig talán háromszáz méterre előttem láttam egy utólérhető versenyzőt. Visszaszabályoztam, és mire a házak közé értünk, Kozma kolléga is beért.

 

Az utca végén gyerekek álltak, számoltak minket, második és harmadik, mondták. Szép is lenne, gondoltam. A pulzust azért növeltem, úgy látszik, csak a lejtő nem tetszett a vádlinak.

 

Még közösen eltévedtünk egy picit, egálból újrakezdtük a küzdést, aztán végleg megúsztam, és az iskola bejáratát sem találtam meg egyből.

 

„Sajnos” a négyórás futás érzését kereshetem tovább, mert 3 óra 44 perc lett az idő (5:30/km átlag). A tervezett átlagpulzus összejött (159,4), ez is szuper.

És mivel az erősek az ultramaratonon (is) szenvedtek, hát összejött egy harmadik hely.

 

A kétliteres ivózsákban fél deci maradt, összesen talán 2,5 litert ittam a maraton alatt, szerintem kevés volt.

Az időjárás ezzel a párás 20 fokkal lehet, hogy jó volt, az első két órában én hidegnek éreztem, mintha a combom el lett volna merevedve.

A tapasztalt jelzések szerintem gyengék voltak, a tusolási lehetőség viszont jólesett.

 

És az utóhatások két nap múlva: legnagyobb izomlázam a hátamban és a vállaimban van. A vádli már javulófélben.

 

Terepfutás rulez!