Hazafelé gyalogoltomban eszembe jutott egy újabb mese.

A tegnap tárgyalt időkben, az előző századforduló körüli évtizedekben virágzott Londonban a Fabiánus Társaság. Pompás értelmiségi vircsaft volt az is, eleve vegyük csak az alapítókat: G. B. Shaw, H. G. Wells, no meg a Webb házaspár, Sidney és Beatrice. Nevüket valami Fabius nevű római hadvezérről nyerték, akit mindenki késlekedőnek tartott, pedig ő csak mindig kivárta a megfelelő pillanatot a kartágóiak elleni harcban.

Szocialisták voltak, hogyne lettek volna azok, csak épp nem hittek a forradalomban. Ebben aztán különböztek a harcos marxistáktól és a társadalmi forradalom-hívő anarchistáktól is, viszont megvolt nekik az, ami a többinek nem: a befolyás. Őket - ismert emberek, neves entellektüelek lévén - nem lehetett teljesen hülyére venni, így aztán idővel szépen bekerültek a londoni városi tanácsba (a régi mondás szerint "the London County Council is always red", bár Boris Johnsonnak, ugye, csak a haja...), meg a városrészi helyhatóságokba is.

Ott zsezsegtek nagy erőkkel azért, amit fontosnak tartottak: a munkásvédelmi intézkedésekért, a nyolcórás munkanapért, a fontos közüzemek állami kézbe vételéért, a nők választójogáért. Ne feledjük, ez egy olyan kor volt, amikor még a dologházak is prímán léteztek, a nőket viszont (ha jól emlékszem) vagyoni vagy műveltségi cenzus alapján lehetett beválasztani a helyhatóságba, a parlamentbe meg sehogy. Kedvenc fabiánus eszmém magától Shawtól ered, aki szerint ha meglesz is a nők korlátlan választójoga, mindig le fogják őket győzni "hímnemű senkik, akikre a nők is lelkesen szavaznak", ezért aztán a legcélszerűbb lenne egy férfiból és egy nőből álló párokat indítani a választásokon.

A legszebb a dologban, hogy a Fabiánus Társaság ma is létezik, büszkén hirdetve, hogy ők Anglia legrégebbi politikai szerveződése. Ami jogos, hiszen 128 éves.