Továbbra is sírás.
Az első két vers a nagy kedvenceim közé tartozik.
Lorca szürrealista prózákat is írt (mint pl. a Szent Luca és Szent Lázár), melyek nagy mértékben tükrözték Dalí hatását stílusukban és témájukban. Az alábbi kis részletek szerintem szenzációsak.
Csend, utolsó ének
Közelget az éj-árny.
Az este érc-üllőjén
a holdsugár kalapál már.
Közelget az éj-árny.
Dalfoszlány ring, takaróként,
egy hajladozó sudár fán.
Közelget az éj-árny.
A lég ösvényein által
ha hozzám most ideszállnál!
Közelget az éj-árny.
Tudom, hogy sírva találnál
szálas jegenyék hegyes árnyán
- ó, fekete lány! -
szálas jegenyék hegyes árnyán.
/Weöres Sándor/
Kaszida a sírásról
Hogy a sírást ne halljam,
balkonom bezártam halkan,
s a szürke fal mögül most csak a sírás,
a sírás árad szakadatlan.
Oly nagyon kevés angyal dalolgat,
oly kevés eb ugatja a holdat,
ezer hegedű fér el nyitott tenyeremben.
De eb a sírás, mérhetetlen,
angyal a sírás, mérhetetlen,
és hegedű is, mérhetetlen,
s a könnyek béklyójától szél se rebben,
csak a sírás árad szakadatlan.
/Eörsi István/
Az Edem-tó kettős poémája (részlet)
Sírni akarok, sírni van kedvem,
ahogy az utolsó padban sír a gyermek,
mert nem vagyok felnőtt, se költő, se falevél,
vagyok sebzett pulzus, hogy a túloldalra is átlüktessek.
Sírni akarok nevemet mondogatva
e tónál, mint rózsa, mint nyárfa remegve,
kimondani vér-ember-igazságom,
megölni bennem a tréfát, a szó sejtetését örökre.
Nem, én nem kérdezek, én sóvárgok,
szabadult hangom, immár szolgálj kezemnek.
Spanyolfal-tumultusban a büntetés holdja
s a behamuzott órák aktomnak árnyába vesznek.
/Nagy László/
Szent Luca és Szent Lázár (részletek)
Az udvaron a fogadós meg a felesége énekelték a tövis és az ibolya kettősét. Sötét hangjuk, akár két menekülő vakond, beleütközött a falakba, és nem lelte az ég négyszögű kijáratát.
Mielőtt az utcára léptem volna, hogy megtegyem első sétámat, odamentem hozzájuk, hogy üdvözöljem őket.
- Miért mondta az este, hogy egy lány lehet barna, lehet szőke, de ne legyen vak?
A fogadós meg a felesége furcsán egymásra néztek.
Egymásra néztek… és eltévesztették egymást. Mint a gyerek, aki szeméhez emeli a leveskével teli kanalat. Aztán sírva fakadtak.
Nem tudtam, mit mondjak, és sietve távoztam.
A kapun ezt a felírást olvastam: Szent Luca* vendégfogadó.
(* Szent Luca a vakok védőszentje.)
A város vidámsága éppen elillant, és így olyan volt, mint egy gyerek, aki most frissiben bukott meg a vizsgán. Alig néhány órája is vidám volt még, füttyökkel koronázott, sással szegélyezett, mígcsak a villanykábeleket meglazító, a kapuboltívek csempéit felszedő bánat el nem árasztotta utcáit a maga észrevétlenül finom, tükörmélyi morajával. Elsírtam magam. Mert nincs meghatóbb az örvendező tárgyak fölött lebegő újdonsült bánatnál, amikor a tárgyak még nem elég sűrűek ahhoz, hogy lyukas pénzekkel teleszórt mélyükről fel ne csillanjon a vidámság.
/András László/
