Psziche Creative Commons License 2012.07.02 0 0 54

Lorca költeményeiben, drámáiban és prózai írásaiban gyakran megjelenik a sírás témája. Az eddigiekben bemásolt versek között is akadtak erre példák: Gitár, Góngorista szonett, melyben a költő galambot küld szerelmesének.


A sötét szerelem szonettjei ciklus tizenegy darabja közül ötben is találkozhatunk a sírás motívummal. 

  Ezeket a szonetteket Federico élete utolsó évében írta, és csak 45 évvel később jelentek meg először nyomtatásban.

 

Az álmatlan szerelem éjszakája

Éjnek fel, ketten, telihold világolt,
én sírni kezdtem, te meg kinevettél.
Isten volt gőgöd, s míg a percre perc ért,
gerlebúgás-sor volt siránkozásom.

Éjnek le, ketten. Mélység lett a távol,
üvegkín-hangon sírni most te kezdtél,
és gyönge homok-szíved fölött elfért
minden csokorba gyűjtött haldoklásom.

Pirkadat szögezett minket az ágyra,
és két mohó száj tapadt lázban égve
a folyton csorgó fagyos vérsugárra.

A nap hozzánk a zárt erkélyről tért be,
és korállként hajlott az élet ága
felravatalozott szívem fölébe.

 

 

A költő az igazat mondja

A bánatom sírnám el – csak tenéked,
hogy te szeress, hogy te is sírj miattam
egy fülemülefüttyös alkonyatban
tőrrel, csókokkal – csak hogy veled éljek.

Egyetlen tanúm vagy, de megölnélek,
legyilkolt rózsáim, ki néked adtam,
hogy kemény rozs-szemekké változtassam
nem szűnő könnyeim és verítékem.

Hogy a szeretlek-szeretsz örökégő
motringja soha már le ne peregjen,
süsse nap, sikoly, só s a hold, a vén kő,

hogy amit adsz, s amiért nem is esdem,
tartson halálig, s az se hagyja végső
árnyát a vágytól megremegő testen.

 

 

Szerelemsebzetten

A fény, a tűz, mely marcangolja testem,
e szürke táj, mely körbebugyolálja,
konok rögeszmém, mely porig aláz ma,
ez a szorongás égen, földön, percen.

A véres sírás, amely pendítetlen
lantom, e buja fáklyát gyújtja lángra,
e tengersúly, amelynek dönget árja,
e skorpió, mely itt hál a szívemben,

egy-vágy füzére mind, e betegágyon,
hol álmatlanul álmodom, s hogy itt vagy
beomlott mellem romjai közt látom –

s a józanság csúcsáról letaszítva
is bürök-epe tudásodra vágyom,
s térek szívedhez, völgyes lankáidra.

 

 

Szerelmese a költő mellén alszik

Megérteni, hogy mennyire szeretlek,
sosem fogod, mert alszol, bennem alszol.
Én sírva rejtelek, mert egyre hajszol
egy tőrhegyű acélhang: fenyegetnek.

Mellembe döf a törvény – húsnak, testnek
és csillagnak is egyformán parancsol;
mocskos szavait belédmarva sarcol,
s tépi szárnyát szigorú szellemednek.

Lovasok ugratnak a kertsövényen
– testedre vágynak és agóniámra –
zöld sörényű fényméneken merészen.

De te, életem, szunnyadozz tovább csak.
Hallgasd a hegedűkből csurgó vérem!
Ránk, nézd, még mindig acsarkodva várnak!

 

/Fordítások: András László/

 

/A verseket egy fórumról mentettem le, ezért nem garantálom, hogy nincs bennük hiba./