További szerelmes versek színesben:

 

Lucía Martínez

Lucía Martínez.
Vörös selyem hűvös árnya.

Két combod, mint a délután,
fényből tart a félhomályba.
Elrejtett agátköveknek
éje hull magnóliádra.

Jövök, Lucía Martínez,
elemésztem a te szád ma,
és hajadnál fogva húzlak
gyöngyházkagylók hajnalába.

Mert kívánom, mert tehetem.
Vörös selyem hűvös árnya.

 

 

Szerenád

 

A folyó partján az éji

árnyékok esőben áznak.

Lolita kebléhez érve,

vágytól halnak meg az ágak.

 

Vágytól halnak meg az ágak.

 

Márciusi hidak fölött

meztelen éj dudorászgat.

Sósvízből, nárdusolajból

készül fürdő Lolitának.

 

Vágytól halnak meg az ágak.

 

Ánizsillatú ezüstfény

önt el minden éji házat.

Vizek s tükrök fénye. Ánizs-

szaga combjaid havának.

 

Vágytól halnak meg az ágak.

 

 

Góngorista szonett, melyben a költő galambot küld szerelmesének

Egy galambot küldök a Turíától,
fehér a tolla és a szeme édes,
görög babéron visz hírt, hogy megértsed:
szerelmem lassú tüze itt is lángol.

Szűz erénye, puha nyakán a páros
csík csupa meleg habzás, szürke, kényes
zúzmaragyöngy, ködpára rebbenése
csak azt jelzi: messze vagyok a szádtól.

Simítsd kezed a fehér tollazatra,
s meglásd, milyen hópelyhes dallam hull a
pihéi közül szépségedre halkan.

Mint szívemből, mely éjjel-nappal gúzsban,
sötét szerelme börtönének rabja,
sír, mert nem láthat, sír csak mélabúsan.

 

 

A költő telefonon beszél szerelmesével

Szívem kétségeit locsolta hangod
a fából ácsolt édes fülkemélyben.
Tavasz virult a lábaimtól délre,
s arcomtól északra páfrány magaslott.

Nem hajnalt, termést igérve dalolt ott
a szűkös térben sarjadt fenyő fénye,
s a tetőn, könnyeimtől megidézve,
a remény ága először kihajtott.

Édes és messzi hangom a vonalban,
édes és messzi hangod, oly igéző,
messzi és édes hang, lefojtva, halkan.

Távoli, mint egy megsebzett sötét őz,
édes, mint zokogás a hóviharban.
Messzi és édes hang, velőmben égő.

 

 

A rózsafüzér szonettje

Azt a füzért! hamar! Mert itt halok meg!
Fond már! Dalolj! Nyüszíts és énekelj még!
Mert homály duzzasztja a torkom mélyét,
s a január-fény százszor újra reszket.

Aközt, hogy szeretsz és hogy én szeretlek,
csillagszél fúj, megrezdülnek növénykék,
s egy sötét nyögésekkel teli szép év
tömött kökörcsinjei meredeznek.

Élvezd sebem hűs tájait, és törj át
sások és gyöngéd csermelyek közt újra,
comb mézén szürcsöld csorgó vérem árját.

Jöjj már! hogy ölelésünk egybegyúrja
csóktépte szánkat, szétmart lelkünk vágyát!
S az idő itt leljen ránk szertezúzva.