Bár nem a bizonyítottságra utaltam hanem annak hiányára, ám legyen.

Kezdhetjük mindjárt a "sosem hazudtam" állítás igazságtartalmával. Mely állítás önmaga cáfolata. Feltéve hogy egészséges emberi pszichéről beszélünk. Ugyanis minden egészséges pszichével bíró ember olykor-olykor a körülmények függvényében hazudni kényszerül. Ellenkező esetben a hazugságnál sokkal komolyabb problémával szembesülünk.

http://www.webbeteg.hu/cikkek/csecsemo_gyermekneveles/1372/minden-okos-gyerek-jol-hazudik

A kíméletlen, mindenkori, minden helyzetben való őszinteség súlyos pszichés defektus jele. A valóság közlése olykor traumatikus lehet, s az agresszió szolgálatában állhat. Így pl. a feszült viszonyban élő - de még egymáshoz ragaszkodó - házastársak egyike "bevallja" hűtlenségét: "hát tudd meg, hogy én ekkor meg akkor…" Békülés helyett ilyenkor fokozódik a sérülés. A tapintat szab határt az őszinteségnek. Előfordulhat az

ún. "pia fraus", "kegyes csalás" a másik ember érdekében, a személy kímélésében. Ez azonban inkább kivétel. Ilyen probléma merül fel a súlyos betegeknél, főként rákosoknál: "Mennyire mondható meg az igazság?" (l. még Hárdi, 1987). Pszichológusok, pszichiáterek - de legfőképpen pszichoanalitikusok gyakorlatában nagy kérdés, hogy valami mennyire közölhető, "mennyire tudatképes", s mennyire képes az illető elviselni a közlést.