nereusz1 Creative Commons License 2012.05.23 0 0 22160

Nos, aki összeveti ezt a részt az életműsorozatban közölt 19. levél szövegével (A magyar Hyperion), egykönnyen rájön, H. B. ha nem is különb tanítványokat (nem ő választotta), de nagyobb szöveghűséget érdemelt volna a sorozatszerkesztőktől.

 

[…]„ Volt pillanat, csak egy, soha vissza nem térő, eljátszott pillanat, amikor kezünkben volt egy új, szép, erőteljes közösség megteremtésének lehetősége. Nem magyarázok. Elmondok mindent úgy, ahogy történt.

 

Amikor megismerkedtem vele, a helyzet, amelyben élt, bántó és szégyenletes volt. Olyan emberekkel vette körül magát, akiknek közelébe csak orrbefogva lehet lépni. Azonfelül penetráns zsidóság. Mit nevezek zsidóságnak? A védtelenséget a polgárosulás felé, a lassú elsüllyedést a komfortba, a takarékkönyvbe és a sznobizmusba. Valami szemtelenül profán és pimaszul kihívó, importált angol és francia elmésség. Minden hazug itt, még a mosoly is. Ő állt a középpontban fölényes jóindulattal komédiázott nekik, akik érezték, hogy ez még a jazznél is izgatóbb és a koktailnál is rafináltabb, mert itt nem léhaságokkal játszottak, hanem istenekkel. Az Akademos kertjének fordítottja volt és a platóni erós ellenkezője. Hiányzott belőle minden komoly, tiszta és valódi.

 

A környezet elpárolgott. Egyedül maradtunk ketten, a két őrült, ahogy mondták. őrületre készülődtünk. Tudtam, ha sikerül valamit megérintenem, akkor győztünk.  Ha megvalósul közöttünk, az, amit vártam, akkor megvan az új közösség lehetőségének feltétele. Rajtunk múlott. Ha egyszer, egyetlenegyszer sikerül a kettőből négyet csinálni, akkor még lehetegyet csinálni négyből, tízből, húszból is. Természetes, hogy az első kettő nem lehet akárki. Az csak olyan két ember lehet, mint ő, meg én. […]„

 

 

 

= Hamvas Béla: A magyar Hüperion. 1. rész 19. levél. Kiemel.: Darabos Pál: Egy életmű fiziognómiája. 2. köt. H. n., 2002, Hamvas Intézet, 226. p.