Sík Sándor

 

 

KETTEN A MESTERREL

 

Fehér fényben, fehér ruhában,

Egy férfi jár előttem egyre.

Vezet, vezet, kezem kezében,

Föl a magányos, nagy hegyekre.

Az emberarcok ködbe vesztek,

Ketten vagyunk a hegyeken.

Kézen fogva vezet a Mester,

S én követem.

 

Megláboltam a pusztaságot,

Homokviharos, sívó tengert.

Szürke porát szívemre szórta,

Szörnyű magánya majd hogy elnyelt.

De tikkadt lelkem felüdítve

A Mester arca járt velem.

Kezem meleg kezébe fogta,

S én követem.

 

Lehevertem illatos fűre

Oázisok mézes szelében,

Elálmodoztam rózsás felhőn,

Távol dalon, zsongó levélen.

De kezét homlokomra tette

S megnyitva álmodó szemem,

Előre mutatott a Mester,

S én követem.

 

Elértem a hegyek tövébe

S indultam fölfelé nyomában.

Dideregtem a szirti szélben,

A szikla megvérezte lábam.

Ha megálltam, szemembe nézett

És rám mosolygott csendesen.

S belém szállott a Mester lelke.

És követem.

 

Mikor az első csúcsra értem,

Verejtékes nap estelén,

Megkísértett a nagy Kísértő,

És egy világot tárt elém.

De a Mester szemembe nézett,

Szomorú szemmel, könnyesen,

S rajta kívül nem láttam semmit.

És követem.

 

Járok magányos hegytetőkön,

A magasságos szirthazában.

S egy férfi jár előttem egyre,

Fehér fényben, fehér ruhában.

Léptünk alatt meleg virágok

Serkednek a vad köveken.

Kézen fogva vezet a Mester,

S én követem.

 

 

 

Összegyűjtött ver-

sei, 1910 [35-36.]