Váci Mihály

 

 

EGY-RANGÚ NÉP

 

Olyan kis ország a hazám,

– ha szívemre szorítanám:

átütne rajta szívverésem,

mint szivárgó vér a kötésen.

 

De népe, mint a többiek,

egy-rangú – annyit szenvedett.

S a nép nagyságát sorsa méri.

Máson az méri, ki nem éli.

 

Rangját kínjában őrzi, nem

porladó oszlopfőiben.

Rabsága román, gótikus

zord boltíve gigantikus.

 

Kupolái lehulltak régen,

de ott él még alatta – térden.

Dómok ívei leomolva:

– s alázatában ma is hordja.

 

Félelme, ahogy urat tisztel

ma is: – felér egy obeliszkkel.

Emlékműveit így emelte

lelkében az, ki leteperte.

 

S dalai oszlopcsarnokában

sétál: – fáraó-palotában.

Talányai és bölcsessége

szfinxe énekel ezer éve.

 

S mert tört, botló, kérő, esendő:

karjára veszi a jövendő.

Az örök veszteség erő lesz.

Ki nem veszthet már – az a győztes.

 

Annyi elbukott forradalma

örökségéből nő hatalma:

– s szenvedett múltjával előre

megváltva boldogabb jövője.

 

 

 

Összegyűjtött művei, (1968) [379-380.]