Váci Mihály

 

 

IRODALOM

 

                     1

 

Én nem a szent irodalomnak

szánva hurcoltam magamat,

hogy jobbra, balra igazodjak,

merre az érdek mutogat.

 

                     2

 

A magány szikes talajából

aszályos égre nőttem én.

Lenn: – az ér mélyen, nagyon távol,

és fenn: – magasan volt a fény!

 

                     3

 

Ó, mennyi értelmetlen élet

kell ahhoz, hogy e szertelen,

átláthatatlan szenvedésnek

majd boldog értelme legyen.

 

                     4

 

Az évek összekulcsolódnak

köröttem, mint a láncszemek.

Úgy vergődöm sorsomba zárva,

mint bordák közt a szív remeg.

 

                     5

 

Csak néha nézek fel az égre

összekulcsolt kezemen át.

– Akármi kín horgát szívembe,

amely e tócsából kiránt!

 

 

 

Összegyűjtött művei,

(1964) [306-307.]