Váci Mihály

 

 

HAZATÉRÉS

 

Boldog, ki hazára lelt, s hazatalált,

kinek a honban otthon is sugárzik

– világban van hazája, hazában népe,

a népben rokona, rokon közt igaz testvér,

családjában szerelme, szerelmében társa,

ki emberség oltára, fókusza a világnak.

 

Ifjúságom gyalogútjai ráncolják tenyered.

Sorsodban a kor szigorú képletei égő

nagy rózsákként már sírva megszólalnak.

Élő sebként örökké vallomásra ihletsz,

s a fájdalom minden kombinációit

tanítod életed tisztán írt jegyeivel.

 

Úgy fekszem eléd, térded átölelve,

mint minden ösvény hízelgő folytatása.

Megjöttem – küszöb elé út, megtaposva,

kilincsre fáradt kéz, lehajlok,

megérkeztem, mélyről szivárgó szó a szájra,

elhoztam részleteim gazdagságát,

hogy végösszegét kimondd.

– A világnyi ősz roppant termését

betakarítottam – idegyűjtve eléd,

hogy kiválogasd a gazdagságból a magot,

amelyre szüksége lesz a tavasznak.

 

 

 

Összegyűjtött művei, (1964) [277.]