Váci Mihály

 

 

MINDENÜTT OTTHON

 

Otthontalan csavargó vagyok én?

      Hiszen

minden vidéken otthon érzi magát

      szívem.

Minden határ fölött a régi kék

      az ég,

s a rozsban mindenütt lefognám kedvesem

      szemét.

Őrházikók előtt, akárhol is, Apám

      tiszteleg;

s ha sorompók közt suhanunk, megint gyerek

      leszek.

És minden állomáson és mindig

      megérkezem,

szinte leszállnék mindenütt, ahol lámpa

      int nekem.

A városok hatalmas hangszerek,

      húrjaikon

botladozva emlékeim dallamait

      újra tudom;

harangszavuk nagy pálmaága

      fölém hajol,

s egy ismerős pad mindenütt int felém

      a fák alól.

Én nem tudom, már sokszor félek,

      vétkezem:

hát nincs Anyám, szerelmem és barátom

      énnekem?

hogy én bárkit, bárhol is bolondul

      szeretek,

s e földön én itt idegent

      sosem lelek.

Ha már kezet fogott és hallgat

      velem,

vagy elkapja az utca-mély fölött fuldokló

      tekintetem,

már üldögélnek órákig panasza

      tornya alatt,

amíg fölöttem szíve harangütései

      inganak.

 

 

 

Összegyűjtött művei,

(1961) [151-152.]