Picit jobban kifejtem az álláspontomat, mert belátom az utóbbi hozzászólásom – időhiány miatt – elnagyoltra sikeredett. Legszívesebben visszamennék kb. 230 évet Kantig (igazából praktika és poétika –Arisztotelészig) , de csak a sokat idézett  gondolatával jelezném, hogy honnan érdemes elindulni, belátva, hogy azóta azért sok minden tisztázódott vagy változott:  - „Tartalom nélkül üres a gondolat, fogalom nélkül vak a szemlélet.”

Ha esetleg eddig úgy tűnt, hogy ádáz racionalitás ellenző vagyok, akkor bocsánat a félrevezetésért. Egyszerűen eddig csak a racionalitás ellen kellett érvelni és nem mellette. Sőt! A racionalitás formális és önhivatkozó jellegét is kiemelném, melyek alapvetőek az emberi élményeink szempontjából. Az, hogy önmagunkról tudunk beszélni, hogy egyáltalán látjuk azt, hogy „tehetnénk (tehettük volna) másképp is”, és hogy a szabadságot, az erkölcsi dilemmákat átéljük, a racionalitás önhivatkozó jellege nélkül elképzelhetetlen lenne. Másrészt, az a tény, hogy élményeink formális kötöttségbe „kényszerülnek” szintén a szabadságot és erkölcsiséget megalapozóak.

Ha valakit kiraknak egy homogén és izotróp környezetbe, hogy „mehet, amerre csak akar”, akkor ez a legteljesebb rabság, ahonnan nem lehet szabadulni. Ezzel szemben, ha csak pár útvonal közül kell/lehet választani, akkor ez valós döntési helyzetet jelenthet.  Az egyirányú utca szintén tiszta kényszer, ami a rabság másik végletes formája.

Más példa. Ha Bach nem használta volna a zenetörténetben ismert legnagyobb korlátozását jelentő (formális) technikákat, akkor képtelen lett volna ilyen rendkívüli tartalommal feltölteni. Érdekes, hogy erős formai kötöttségek vezethetnek a legteljesebb improvizációhoz (barokk zene/fúga, jazz).

A tartalmi és formai nézőpontok, csak nézőpontok, megkülönböztetni, szétválasztani valóságosan nem lehet őket. Minden racionális (-nak érzett) gondolatunk érzelmileg átitatott, míg az érzelmeink gondolatainktól elválaszthatatlanok.