sistergő Creative Commons License 2012.01.21 0 0 41853

7. CSPI      2012.01.14-15

(Tar-patak, CsST, Sistergő)

 

Utoljára a Kinizsin gyalogoltam, és okt.02.-án a PLUS maratonon futottam, ezért pihenten szerettem volna indulni. Az már fél edzés. Ezért nem forszíroztam a 2011-es CSPI-t. Ahogy  szinte törvényszerű, most sikerült a legkésőbb hazaérnem, így alig 2 órát aludtam. Sebaj, triatlonos körökben járja a mondás: nem az utolsó éjszaka a mérvadó.

 

Az előkészületeknél három probléma adódott.

  1. Bakancs, vagy (nyári) saucony terepfutócipő. Sárra és hóra számítottam, ezért a bakancs mellett  döntöttem. (a sár kezelhető lett volna) A bakancsom -10 fok fölött nem ideális, beleizzad  a lábam.
  2. A szél miatt az első 50-re nem elég 2 liter folyadék, + 5-7 dl kell.
  3. Régi bejáratott „nagy” hátizsák, vagy camelbak mule futózsák. (Egy CSPI van benne.)

Igaz, hogy 2 liter fér bele, de a szívóka általi  folyamatos apró adagolás ellensúlyozza a 7 deci folyadékot. A 3,5-literes ivótartályt beletehettem volna a nagy hátizsákba, de isziniken nem mertem ezzel kisérletezni.

Ami nem fért el és ezért otthon maradt: 1 pár zokni, életmentő fólia, „manikűr készlet” (olló, csipesz, körömcsipesz, tű-cérna, inj.tű, stb.), tartalék elem, 1dl víz.

A túracsomag súlya 7,4 kg lett.

 

Tar-patakkal a Déliben találkozok. A vonaton megkérem, hogy leukoplaszttal ragassza le a hátam. A futózsák kerekre van tömve, ezért nem a párnákon fekszik fel. Közben töltöm magamba a flakonban hozott teát. Szárligeten találkozunk CsST-vel. Rögtön előre engednek, a tempót én diktáljam, ne szaladjuk el az elejét. A solmlyóvári kulcsosházig visszafogottan haladunk. Itt rövid pihenő. Leveszem a zsákot, leteszem az asztalra. Jé, folyik ki a tea. Feltörlöm, megemelem a zsákot nem folyik. Oké, leteszem a padra. Kimegyek pisilni. Mire visszajövök nagy tócsa a padon. Elfolyt a fele teám. Kiszakadt a tartály? Leellenőrzöm, nem folyik. Ekkor jövök rá, hogy eddig a hátamon volt és belül lógott a tartály most, hogy letettem alulról nyomódik. A szívócsövet nem zártam el, és azon préselődik ki a tea. Sebaj, a folyadékhiányt jól tűröm, majd beosztom a maradékot. Koldusszállásig gurulunk, ezért gyorsabban megyünk. Rengeteg az autó, vadászat van. Szemből egy terepjárón egész kutyafalkát hoznak. Lelőtt és út mellé húzott szarvas, vaddisznó mellett haladunk. Nem sajnálom őket, bár a szarvas hörög egyet. Nem él, csak távozik belőle a levegő. Szerintem szükséges ezért jó dolog lelőni őket de, hogy ez a vadászok szerint miért dicsőség, valószínű sose fogom megérteni.

Komótosan ballagunk Bányahegy fele, CsST mégis le-le maradozik. Mikor megáll inni, mi is megállunk. Erre előre küld menjünk nyugodtan, úgyis behoz. Valóban, gond nélkül felzárkózik, de nem közvetlen mögénk, kis távolságot tart. Rendben, ennyi belefér, talán ilyen a túrastílusa. Nem szellő fújdogál, ezért Bányahegyen a nyílt tér előtt állunk meg. Nekem muszáj zoknit cserélni. Tar-patak szerint jókora vízhólyagot sikerült begyűjtenem. Á, dehogy csak ázik a lábam. Nem hiszi, leellenőrzi és csóválja a fejét. „Pedig azt hittem vízhólyag.”

A Gerecsében kezelhető a sár, a gyermeküdülőnél levő forrás kiszáradt. 10:55 alatt érünk a Kakukkba. Részemről nemcsak zokni csere, hanem teljes szerviz. Mosdás, krémezés, ruhacsere. Egy sör, mindez 50 perc és indulhatunk. A kőszikla fele vágok át a kék jelzésen, a többiek maradnak a mélyúton. Ott is van jelzés. A levágáson is. Ej! Most sajnálom, hogy nem néztem meg Péliföldszentkereszt után a pataknál a régi kék+ nyomvonalát. Ott is megmaradt a régi jel? Itt nincs áthúzva a szürke törlőkereszttel. Ha ott sincs, akkor az új nyomvonalak „kalóz festések” lehetnek. Akkor a Mária úttal együtt a kéket is átfestették.

Ballagunk tovább, CsST-nek megmutatjuk Tokod, Hegyeskő, majd a kék+ környékén a helyes utat.

 

Valami nincs rendben, Ő így nem fog végigjönni. Ezt nem hagyhatom. A Gete aljában előre engedem, beállok mögé és elemzem. Elé megyek - mögé megyek nem hagyom, hogy elrontsa. Dorog előtt szól, nem biztos, hogy végigjön. Beszélgetünk, elmondom a véleményem. Ha engem kérdezne a továbbhaladást ajánlanám, dönteni viszont neki kell. Dorogon a Molnár sörözőben pohár sör, feltankolom a camelbakot, szándékosan nem beszélek a „hogyan továbbról” és indulunk. CsST is jön velünk. A sorompót elhagyjuk, nincs mese, fel kell készíteni mi vár rá. „Vér, veríték”, és  a csillaghegyi cél. Kesztölcöt is elhagyjuk. Fizikailag fogja bírni, de a hitét kell visszaadni. A hitét, mert anélkül nem fog menni. Mesélek neki, de megijed a feladattól. Ilyen áron neki nem kell! Mi csak menjünk tovább, Ő inkább visszafordul. Rendben. Visszakísérjük a kesztölci sörözőbe, Tar-patak szerez neki fuvart, és elbúcsúzunk. Csak azt nem értem, ha Ő már otthon nem ad saját részre 20%-nál nagyobb esélyt magának, akkor miért a teljes távot jelöli meg célként? Mindegy, ez is szép teljesítmény, sokan a felét sem vállalnák. (Valószínű a frissítése se volt tökéletes.)

 

******************

A hitről. (és magamról)

CSPI-n is szoktam mesélni kerékpáros múltamról. (Ez hasonló mint mikor a dédi mesél az unokának, hogy hej tudod mikor aratáskor én dupla rendet vágtam senki se járt a nyomomban. Az unoka meg nem érti, hisz nemhogy kaszálni, de a budira is alig tud kimenni az öreg.)

Az igazság az, hogy nem voltam „nagy kerékpáros.” A lehetőség bennem volt, de sose derült ki mekkora lehettem volna. A kezdetekkor hiába voltam erős mint állat, nem volt meg a rutinom. (Az erő meg hasonló mint a pénz. Nincs az a mennyiség amit ne lehetne elpazarolni.) Mire meglett a rutinom, addigra elvették a hitemet. Hit nélkül pedig igazán nagy dolgot nem lehet véghezvinni.

2 és fél dolog miatt hagytam abba a versenysportot, most elmesélem a felet.

1980-ban a Thüringiai körversenyen voltunk. Az olimpia éve miatt sok ország az első sorral képviselte magát. 40 km volt hátra, amikor elestem és eltört a kulcscsontom. „5 napot és 700 kilométert jöttem idáig, 40 km miatt nem adom fel.” A 40-ből 10 km NDK macskakő, 8 barra fújt kerekeken. Mit mondjak, volt mikor sírtam. Beértem, magyarok közt másodikként. Röntgen, rögzítőkötés. Másnap 300 km barkaszozás, Berlinből repülővel haza, reptérről egyenesen a sportkóházba. Itt kiderítették, hogy fekvőbeteg vagyok és még a csomagokért sem engedtek ki a kórteremből! Másnap az egyesületi edzőm meglátogatott, és elkérte a kokárdás melegítőt. A válogatott edzője üzent, hogy adjam le, mert el akar számolni vele. Nem vagyok egy „nagymagyar”. Ha szabadon és boldogan élnek az emberek, nekem mindegy milyen zászló leng a megyeházán. Mégis mikor a kokárdás mezt húztam fel, az valami más. Az európai mezőnyben hiába voltam kutyaütő, akkor mégis a nemzetet képviseltem. Most a melegítő kell nekik? Nem ér rá egy hetet? Csontomat töröm a nemzetért és a melegítő a fontos? Vagyok annyira hiú, hogy a sportkórházban inkább válogatott cuccban flangáltam volna. Nem lehetett, elvették. (Vele egy darabot belőlem is.)

Saját edzőm rendes volt. Hozott egy egyesületit. Ekkor kaptam az első új, nem más/ok/tól levetett melegítőt.

A hitem ettől nem dőlt össze, ilyen könnyen nem adom fel. De a tüske örökre bennem maradt.

******************

 

CsST-től való elválásunk után ritmust váltunk. Megint én vagyok a gyenge láncszem, ezért előreállok. Nem érjük el a kék jelzést, amikor rájövök, hogy befagyott a camelbak csöve. Hogy a fenébe? -3 (-4) fokot néztem a teletexen, cukros mézes tea van benne, nem szabadna befagynia. Ez gáz. Mi legyen? Kérjek Tar-pataktól? Nem! Kipróbálom milyen az extrém folyadékhiány.

 

(Megint régi meséim egyike jut eszembe. Mikor kérdezik miért kell a kistestvér, azt szoktam mondani azért, hogy összedöntse a kockavárat. Amit a nagyobb gyerek lelkesen 10-20-30 percig épít, a kicsi egy mozdulattal ledönti. A szülő hiába tudja, hogy kell kudarc is a gyereknek, ezt mégsem fogja megtenni.)

 

Szándékosan nem fogok folyadékhiányos helyzetet teremteni, de ha adott a szitu kipróbálom. Most lassú a tempó, van kísérőm, kicsi a kockázat. Nem fogok szólni csak a célban. Pilisnyeregig egész jól haladunk, bár valami nem stimmel. Eszem a csokit, mazsolát, nápolyit, de nem kerek a dolog. Pilis tető fele kapisgálom, hogy eléheztem. A municiót ellőttem, nincs energiapótlás. Tovább tömöm magamba a kaját. A szerpentinen még normál tempóban legurulok, de érzem itt a vég. Nem én szabom meg a tempót, hanem az energiapótlás. Az pedig szinte leállt. Nincs értelme többet enni, nem szívódik fel. Hallom valaki jön mögöttem. Hátra nézek senki. Ez egyre többször ismétlődik. A gyomrom (?) pillanatra megremeg. Aha, neki sem tetszik. Néha hangokat hallok. Valaki utat kér, be akar előzni. Morog vagy szól nem tudom, de előzni akar. Oldalra lépek, senki nincs mögöttem. Szentkúti leágazás fele totál bekapom a szívócsövet és olvasztok ki pár csepp jeget. Ettől erőre kapok. Ennyit jelent az illúzió, hogy ittam!? Pár száz méter és elfogy a szufla. Újra vánszorgok. A nem létező hátsó kísérőmet ezután is többször hallom. Tudom, hogy nincs mögöttem de olyan tisztán hallom a zörejét, hogy mégis hátranézek. A kevélyen nem iszom a csúcspálinkából az veszélyes lehet, de megnyalom az üveg száját. Lefele egész jól gurulok. Ahhoz nem kell energia. Csillaghegyen az aszfalt előtt 100-200 méterrel már jön a kása a tartályból. Észnél lenni, észnél lenni! Nem szabad hirtelen terhelni a rendszert. A célig még két alkalommal iszok negyed kortyokat. 27 óra 52 perccel az indulás után fogjuk meg a „patika” korlátját. Itt kérek innivalót Tar-pataktól. Megköszönöm neki a túrát és elnézést kérek, hogy elrontottam a végét. Ilyen alkalom lehet sose adódott volna többet a kísérletezésre. 1-1,5 óráig nem is iszom csak szopogatom a folyadékot.

 

Gyakorlatilag ez rosszabb az eléhezésnél, mert kis késéssel produkálja annak tüneteit, de azon felül egyebet is. Ami csak sejtésem, hogy a helyrehozása veszélyesebb annál. Eléhezésnél egy hirtelen energialöket jól jöhet, itt egy nagyobb mennyiségű folyadékbevitel fejreállíthatja a rendszert.

 

Nagy tanulság, hogy alaposabban kellene tájékozódnom az időjárás felől. A neoprén tuning helyett alkoholra gondoltam. Igaz leköti a vizet, de legalább folyik. Kesztölctől 8,5 óra volt a menetidő. Ezalatt fél deci konyak megártana?  Vagy télen külön flakonba kellene 1 dl fagymentes folyadék?

 

Amire most vágyok, hogy legközelebb felkészülten induljak CSPI-izni. Illő lenne egy nem szenvedőset is teljesíteni.

 

 

Végül had hívjam fel a figyelmet valamire.

Alaposan kitárgyaljuk CsST próbálkozásait, beszélünk az én küzdelmeimről, s közben alig esik szó Tar-patakról. Szinte természetes, hogy Ő simán végigtolja. Nem először, nem másodszor, sokadszor!  Ez azért nem semmi!

Köszönet neki nemcsak a mostani, hanem a régebbi túrákért is. Nélküle még a neve (CSPI) sem ez lenne ezeknek a gyaloglatoknak.