krepp Creative Commons License 2012.01.01 0 0 7293

vagyogatunk...
nagyon nagyon nagyon nehéz, de gondolom ezzel nem mondok itt újat senkinek :(
az ünnepek lenyomtak minket a béka segge alá, hogy finoman fogalmazzak.
férj makacs, vagy nem is férj már a fene tudja micsoda.
gyerekek kifordulva önmagukból, a nagy teljesen hisztérikus lett, ingerült, sértődékeny, sirós. (még mindig nincs hosszú i-m)
a kicsi szinte kezelhetetlen, de próbálom tartani magunkat, csak nagyon nagyon nehéz.

néha úgy érzem összeroppanok, elmenekülnék minden elől.
magányosnak, becsapottnak érzem magam és olyan kilátástalan minden.
hogy lehet 14év után igy elmenni, mindent hátra hagyni, nem törődni semmivel.
mindent együtt akartunk, együtt kezdtünk, egymásra rendezkedtünk be és most semmi. 
nem értem...
válni nem akar, visszajönni nem akar, ha itt van, nagyon jól érzi magát, látszik, érzem, hogy kötődik hozzám, hozzánk, aztán hetekig nem keres, nem hivja a fiúkat, nem érdeklődik.
cuccait nem viszi el, nem értem...
mennyi idő ez ? hogy kell , hogyan lehet erősnek maradni ?
folyton csak azt látom magam előtt, hogy egyedül fogok maradni, hogy egyedül kell vinnem ezt az egészet.
néha megrázom magam és erős vagyok és 10 perc alatt aztán összeomlik az egész :(
eljárkálni nem tudok, kikapcsolódni szinte semmit, nem tudom mi lesz...
tudom, hogy sokat nyafogok, már engem is idegesit, de mindig visszahullok ebbe az állapotba.
sajnálom a fiúkat, mert nagyon hiányzik nekik az apjuk, nagyon.
képzeljetek el egy családot, ami tök jól működik, mindenkinek mi voltunk az álompár, imádta a gyerekeket és egyszer csak vége, nincs semmi.
nem mondom, hogy nem voltak surlódások , nem mondom, hogy az utóbbi időben minden maga volt a csoda, de nem gondoltam, hogy ekkora a baj, hogy ez legyen a vége.
egyáltalán nem gondoltam, hogy vége lehet.
váááá, megint siránkozom, szornyű, ne haragudjatok.
azért nem mindig vagyok ilyen menthetetlen :)
próbálom tartani magam és segiteni a fiúknak, csak egyedül vagyunk, nagyon.

Előzmény: hodográf (7291)