Mottó: Heller Ágnes „Hannah Arendt-ről, a nagy antikommunista filozófusról elnevezett tanszék vezetője [volt] New Yorkban… írt 40 könyvet” (Ungvári professzor); „a szégyenről ír dolgozatot… Megint olyan fordulat, amit ő hozott… ő villantott bele a filozófiai tudatba” (Almási professzor).

 

 

 

Lipót-bujtosi Akhilleusz a bolsevik teknőc nyomában

 

 

Kezdjük egy olyan helleri „olyan fordulattal”, amely az olyan filozófus olyan „szégyenről írt dolgozatából” villant át a „filozófiai tudatba”: „Az ember véletlenül hajíttatik bele a világba. Születésekor magával hozza azt a csomagot, amit ťgenetikus apriorinakŤ nevezhetünk, azaz mindazokat a sajátságokat és képességeket, amelyek megelőzik a tapasztalatot.”

 

Nem előzik meg a tapasztalatot! Mint olyat. Ugyanis tapasztalat, mint olyan, nem létezik. Csak fordulat létezik olyanként.

Minden általános iskolás tanuló tudja, mégpedig anélkül, hogy „genetikus aprioriról”, „társadalmi aprioriról”, „csomagról”, „csöppenésről”, „hajíttatásról”, miegyébről hadoválna: a gének által hordozott, öröklődő tulajdonságok maguk a tapasztalatok (azok koncentrátumai). Így a tapasztalás lehet közvetlen, illetve lehet a gének (ösztönök) által hordozottan közvetett. A közvetlen tapasztalás a születés (értsd: a világrajövetel) után, míg a közvetett tapasztalás részint a fogantatás előtt, részint pedig az anya idegrendszerének révén (a fogantatás után, de még a megszületés előtt) történik. És én kérek mindezért elnézést, kizárólag azért írom le, mert Heller Ágnes láthatóan nem tudja. Tudatlansága okán közli: „Azt a világot, melybe az új emberi lény belecsöppen, ťtársadalmi apriorinakŤ fogom nevezni, mivel megelőzi  a tapasztalatot”.

 

A „társadalmi apriori” sem előzi meg a tapasztalatot, ti. az emberi élet, mint biológiai-tudati létforma, nem „csomag”. A születés nem „csöppenés” (Heller valami hollywoodi nyálas giccsel keveri a dolgot), de még csak nem is „belehajíttatás”. A lét különféle szakaszai, átmenetei, törései, ugrásai, mennyiségi és minőségi változásai (miként a hérakleitoszi „örökmérték”, a zénóni teknőc balczói futása, a szókratészi irónia, az „önvitatkozás” művészete, a spinozai „causa sui”, a schellingi Abfall-szabadság, az intellektuelle Anschauung révén fölfogható antinóm abszolútum, a hegeli híres lófarok megléte-megszűnte) elméletileg meghatározhatatlanok. Illetve helyesebb, ha így mondjuk: nem rögzíthetők. És pontosan ezzel kínlódik a morcos Harrach Péter is, a snájdig Semjén Zsolt is a parlamentben, illetve a kormányban. Lényegileg ezen tipródnak: hol kezdődik az emberi élet? Hol az a pont, ahol az élet kezdődik? Mert létezik ilyen pont, ám amely pont filozófiailag nem rögzíthető (miként az sem, ahol a fürge Akhilleusz éri utol a lusta teknősbékát, s mikét az sem volt tudható, etikailag, hogy Balczó mikor érte utol Onyiscsenkót a müncheni olimpián), így hát – praktikusan – Harrach Péterék politikailag ülnek törvényt a probléma felett.

Míg viszont Heller Ágnes nem kínlódik, nem tipródik, hanem originális határozottsággal jelenti ki: talán a születéssel kezdődik az élet, talán nem. Ceterum censeo: Heller von Küche aus filozófiai műveltség alapján filozofál. Ezért, s persze hogy a többi professzor is értse, miről beszélek, helleri parafrázissal idézem József Attilát: én úgy vagyok, hogy már százezer éve tapasztalom, amit megtapasztalok hirtelen. Míg ugyebár Heller szerint „A születés pillanatától kezdve, vagy talán néhány hónappal annak előtte, megkezdődik az úgynevezett ťszocializációŤ folyamata a tapasztalásban a két [ti. a „genetikus” és a „társadalmi”] apriori egymáshoz illesztésével”.

 

Mi az, hogy „talán”? És mi az, hogy „néhány” („hónappal annak előtte”)? Miféle filozófia ez? Talán. És ha – talán – nem?

Heller nyilvánvalóan szemben áll József Attilával, csak épp nem tudja (nem is akarja!) bizonyítani „originális” tézisét, s amely így hangzik: „talán”. Mert Heller szerint elegendő a puszta állítás. A magas-kilátóból. Ettől „marad meg” Almási professzor „fejében” a „katarzis”. Talán.

 

József Attila azt mondja, nincs két elkülönült „apriori”, mely a születés után (vagy talán előtte?) kezd egymáshoz illeszkedni. Hanem egyetlen generális, kozmikus (százezer éves) folyamat létezik, vagyis miként Giordano Bruno hivatkozik a kedves Hérakleitoszra: a világ változékonysága által egy és oszthatatlan, ergo a világ (így az emberi élet) éppen nem „illeszkedések”, hanem elválások, a József Attila-i „hirtelen meglátások” tragédiasorozata révén folyamatos. Másként fogalmazva: az élet megszakítottságok, szüntelen elvegyülések és kiválások kontinuitása. Még a profán (szülőszobai) születés is oly módon kiválás és elvegyülés egyszerre, hogy zénónian eldönthetetlen: melyik a meghatározó mozzanat. Eldönthetetlen, tekintve, hogy nincs egyetlen (végső stb.) meghatározó mozzanat. Abszolútumok vannak, „hirtelen meglátások”, vagyis pl. a szülőszobai megpillantás (mikor ugye a dundi-pufók csecsemő megpillantja Isten teremtette gyönyörű világunkat, illetve amikor a szeplőtelen máriai örömtől sugárzó édesanya megpillantja testének-lelkének boldogító gyümölcsét) nem azonos a szó József Attila-i értelmében vett születéssel. Míg Heller a giccsgyárak kilátói nívóján filozofál, s pontosan ezért nem érti: a szégyenérzet is „százezer éve” alakult ki az emberben. Heller esztétikailag is parvenü, s ezért nem érti, soha nem is fogja érteni: a mások helyett való szégyenkezéshez a „Mások Tekintetének”, mint „társadalmi apriorinak” semmi köze. Ha az etikum „százezer éves”, akkor az esztétikum még százezer évesebb. Ezért írja Heller (originális filozófia címén) azt a (valóban semmihez sem fogható) kilátói baromságot, hogy a házimacska szégyenkezik, míg a vadmacska nem szégyenkezik. De „mindenekelőtt a kutya”. Az őslakos maori dingó. Hogyne. Az emigráns pária-nyanyák parvenü (gya)agyában.

 

Ismétlem: ezek mind közhelyek. Nem filozófiaként írom le, hanem azért, hogy jelezzem: Heller részint tudatlan (nem ismeri Darwint, Morgant, Engelst, Csányi Vilmost, Cesar Milant, Friedrich Hegelt, József Attilát, Ancsel Évát… ami persze nem baj, nem muszáj őket ismerni, még kevésbé muszáj szeretni, ámde az is tény: nem a tudatlanságtól válik a filozófia originálissá), részint pedig Heller olyan buta, mint a tök. Újlipótvárosi dísztök.

 

Hogy túl szarkasztikus ez a minősítés? Elfogadom, s ami azért van így, merthogy egyszerűen nem győzöm a dolgot csodálkozással. Őszintén szólva nem olvastam Hellert korábban, még Lukács Györgyöt is csak alig-alig, ti. száz élet sem elég ahhoz, hogy elolvassuk, majd újraolvassuk, nota bene újra és újra elolvassuk legalább azt, amit mindenképp muszáj. Na most, Heller „intellektuális” tevékenységére az az Ungvári professzor irányította becses figyelmemet, aki szerint még a helleri-besúgói patkányság is eltörpül a lebukott spicli filozófiai teljesítménye („40 könyve”, „originális kilátóisága”) mellett. Igen, ez keltette föl bájos figyelmemet, tudniillik azon a vidéken, ahol én nőttem föl, s amely vidék nem az Újlipótváros (finoman fogalmazva!), a jellemességet (egyenességet, tisztességet, őszinteséget, az alul maradottak közti elemi szolidaritást) tartják (vagy inkább tartották) az emberek a legfontosabb, legértékesebb tulajdonságnak. A felnőttek is, a gyerekek is. Például: csak az árulkodókat közösítettük ki az iskolában; voltaképpen az sem volt baj, ha nem tudott focizni az illető, sőt még azt is megbocsátottuk, ha lánynak született (nem könnyen persze, de megbocsátottuk), azt viszont már nem, egyáltalán nem, ha árulkodott, ha besúgta valamely osztálytársát; s az „osztály” szó itt akár filozófiailag is értelmezhető. Vagyis ilyen neveltetés, „szocializáció” után egyszerűen el nem tudtam képzelni, milyen lehet az az intellektuális produktum, amely miatt Ungváriék megbocsátják Hellernek, hogy anno „pária-társaira”, Lukácsra, Mészáros Istvánra név szerint is árulkodott sub rosa a megtorló Hatalomnál. Így vetődött föl bennem a kérdés: Heller vajon mekkora lumen lehet, ha minden további nélkül lehet ekkora gazember? Ezért kezdtem el olvasni pertraktált „filozófiai” szövegeit, s így aztán már nem csak a közszereplőről, hanem a „filozófusról” is van konkrét fogalmam: fonnyadt dísztök.

 

Hogy miért fonnyadt? Mert a helleri kemény-Sollen (vö. „Kantot sem fogom érteni soha”) így hangzik a „szégyen”-ről (illetve annak házikutyalelkeket nyűgöző hatalmáról) szóló helleri dolgozatban: „Azt a világot, melybe az új emberi lény belecsöppen, ťtársadalmi apriorinakŤ fogom nevezni, mivel megelőzi  a tapasztalatot. A születés pillanatától kezdve, vagy talán néhány hónappal annak előtte, megkezdődik az úgynevezett ťszocializációŤ folyamata a tapasztalásban a két apriori egymáshoz illesztésével. Bár ez sosem sikerül teljesen, addig a mértékig sikerülnie kell [sic.], hogy az ebben vagy abban a világban létezők képesek legyenek magukat és világukat reporodukálni.”

 

Freudi elszólás? Mindenesetre nagyon úgy tűnik: Hellernek annyi köze van a filozófiához, mint a reprodukciónak a produkcióhoz. Heller nem produkál, nem alkot, hanem reprodukál (értsd: másol, mímel, imitál, női hepciáskodással törleszkedik férfiszellemekhez). Pontosabban: reprodukálna, ha legalább ahhoz megvolna a szükséges tárgyi tudása, műveltsége. Heller olyan filozófus, mint amilyen matematikus Pataki fejszámolóművész, Hellernek éles a memóriája, megtanulta, bemagolta a filozófiai zsargon egy jelentős részét („affektus”, „apriori”, „szocializáció”, „hilomorfikus” stb.), továbbá benyakalt hozzá néhány deci fölvizezett ideológiai alapdogmát, s ezek révén halandzsázik végeláthatatlanul. Heller nem arról beszél, hogy mi van a világban, milyen a tapasztalás stb., hanem hogy minek „kell” lennie, pl. „az úgynevezett ťszocializációŤ folyamatában”. És ami totális agyrém. Nem fogalmazási hiba, nem stiláris tévedés (bár, mint tudjuk, a stílus maga az ember), hanem: freudi-lényegi megnyilvánulás. Hellernek nem tudása van a világról, hanem puszta hite, s amely primitív „dogmacsomagot” próbálja – olykor erőnek erejével – érvényre juttatni. Tehát Hellernél a „reprodukálás” – tessék elolvasni a szövegösszefüggést! – nem újrateremtés, nem újraalkotás, hanem egyszerű (gyakorta voluntaristán vicsorgó) hittérítés. Egyetlen hanggal sem több: „addig a mértékig sikerülnie kell, hogy az ebben vagy abban a világban létezők képesek legyenek magukat és világukat reporodukálni”.

 

Akkor hát rendben van. Ha kell, akkor kelljen! Sikerülnie. Legalább ennek kelljen sikerülnie, ha már Hellernek egyetlen épkézláb mondatot sem sikerül megfogalmaznia. Igen ám, csakhogy az ember éppen nem „magát”, éppen nem a saját „világát” reprodukálja (itt értsd: „váltja új valóra”), hanem a világegészt, a történelem totalitását, illetve (s ami ugyanaz) a József Attila-i szellem- és szerelem-társát.

 

Micsoda óriás sas
száll le a zengő mennybolt
szikláira. E szárnyas
a semmiből jött, nem volt.

 

A mindenséget falja
csilló azúri csőre.
Vaskarma tépi, marja
a meleg húst belőle.

 

S a fogoly világ hullat
könnyes üvegszemekkel
vércseppes pihetollat.
Ez a pirosló reggel.

 

E madár könnyű röpte
a létet elragadta.
Nincs magasság fölötte
és nincs mélység alatta.

 

Az egyik szárnya lelkem,
a másik szárnya Flóra.
Én őt váltom és engem
ő vált így új valóra.

 

Azt mondtam fentebb: Heller tudatlan (nem megfelelőképpen olvasott, tájékozott), ráadásul nem is csupán ez a probléma, hiszen az alábbi versrészletet biztosan ismeri. Csak éppen nem érti.

 

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.

 

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

 

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk – ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.

 

Itt az „Én” (aki „úgy vagyok”) nem a zseni-Én, és még csak nem is a művész-Én, József Attilánál ugyanis minden ember megismerésének, tapasztalásának lényegi mozzanata az „ihleti szellemiség”, vagyis a versbeli „Én” is általános „én”, más összefüggésben: nemzeti „én” („a nemzet közös ihlet”). Mi (általában az emberek) úgy vagyunk, hogy már százezer éve nézzük, amit meglátunk hirtelen. Ezért lehetünk képesek a dolog közvetlen ismerete nélkül is tudni a dolog lényegét. József Attila szerint „A dolognak három lényege van: a) dologelőtti vagy alkotó lényeg, amely a dolgot létrehozza, hogy azután, de csak azután kitölthesse (ihleti szellemiség); b) dologbeli vagy való lényeg, amely a dolgot kitölti, hogy azután, de csak azután, megsemmisithesse (szemléleti szellemiség); c) dolog mögötti vagy igaz lényeg, amely a dolgot megsemmisiti, hogy azután, de csak azután, rekonstruálja (fogalmi szellemiség) – a dolog mindhárom esetben az alak és a nemlét ellentétében való egység, mert ugy a dologelőttiség, mint a dolog megsemmisülése és rekonstrukciója a dolog nemléte”.

 

Ez olvasható a versben is. Mármost, ha mindennek épp az ellenkezőjét állítom (disznóól-katarzist indukálva Almási professzor „fejében”), akkor pro forma cáfolom József Attilát, kronológiai alapon persze, ti. a költő született korábban, Heller még kisóvodás volt (szellemileg ma is az), amikor József Attila a Dunánál című versét fogalmazta. Az tehát nem valódi cáfolat, hogy írok valami originális marhaságot a szégyenkező sertésekről, s mindazt úgy prüszkölöm elő „filozófiai dolgozatomban”, mintha Hérakleitosz, Spinoza, Kant, Schelling, Hegel, Marx, József Attila nem is létezne. És pontosan itt ragadható meg a tudatlanság (ismerethiány) s a butaság közti döntő különbség: Heller egy csomó mindent nem tud, nem ismer, ám, ha ismerné, akkor se értené. Ez derül ki „originális, unikális filozófiájának” minden mondatából, ez rí le „nagyszerű antikommunista” „40 könyvének” minden lapjáról.

Vagy netán volna erről ellenvélemény? Csak röstellik (közölni azt) az újlipótvárosi „szürkeállományok”? Mert szégyenlősek? Mint tojóruca a kukuricagóré kilátójában?

Ne szégyelljék magukat! Mondják! A kérdés így hangzott: mi bizonyítja, hogy Heller Ágnes filozófus?