Jaj. Ha áldozatnak érzi valaki, akkor nem szeretetből hozta. Szeretni jó, szeretni jobb, mint szeretve lenni, adni jobb, mint kapni.
Mert a szeretni tudás az én erényem, én vagyok tőle eleven, boldog. Potencia!

Ismerős az a beállítása a dolgoknak, amikor valaki áldozathozatalokon töri magát, és igyekszik hangoztatni is (akkor is, ha csak magában, magának hajtogatja). Szerintem ekkor szó nincs szeretetről. Az illető mindössze másoktól látta a szeretet tüneteit, másoktól hallotta ezek méltánylását, és mindezt - a tüneteket és a méltánylást is - reprodukálni akarja (alkalmazkodásképpen a társadalmi mintához).

Szeretet alkalmával nem kell ilyesmivel foglalkozni. A tünetek maguktól előállnak, a méltánylásukra pedig igény nincs, bár jólesik, ha van - de másoktól kell jönnie, ezt jobb be sem folyásolni: a provokált elismerés nem esik jól, csak a spontán.

A szeretet adásának jutalma maga az öröm, hogy sikerül szeretetet adni.

Egyébként, áldozatot hozni, majd benyújtani a számlát, a legnagyobb gonoszságok egyike. Micsoda dolog gyereknevelésbe fogni, aztán fintorogni, hogy mennyi lemondással jár. Akinek ez fájdalmas, az lélekben pisis gyerek még, akárhanyadik xben van. És maga szorulna nevelésre. Azon azért tovább kell lépni úgy serdülőkor tájékán, hogy a világ körülöttem azért van, hogy én élvezzem. Azért van, hogy hozzátegyek valami értékeset, és ez ráfordítások nélkül nem lehetséges. Viszont örömet okoz, rengeteg örömet. Vagy örömöt.