Mottó: Heller Ágnes „Hannah Arendt-ről, a nagy antikommunista filozófusról elnevezett tanszék vezetője [volt] New Yorkban… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!” (Ungvári Tamás az ATV-ben)

 

 

 

Ceterum censeo Denuntian-Dam' esse delendam

 

 

A már többször idézett szövegösszefüggés előzetesét most mellőzöm, csak a sorban következő három mondatot rögzítem: „Ez a kettősség filozófiai ízlésem és személyes ízlésem között mindvégig megmaradt. Utolsó etikának szentelt könyvemben, a Személyiségetikában a kettősséget meg is személyesítem, mivel az egyiket – ahogy a másikat is és egy harmadikat – különböző személyek képviselik. Így tértem vissza mindig huszonnégy éves önmagamhoz, és mindig másképpen (35. oldal).”

 

Vagyis ahogy a Valóvilágban meg az Ikszvilágban (vagy hol a bánatban) mondanák a Nagy Feróék, Geszti Péterék meg az olykor szalámiért Settenkedő egyéb zsűritagok: Heller mindig önmagát adta. Amikor spicli volt, spicli-önmagát adta, amikor mártírnak érezte magát, a mártír-önmagához „tért vissza”, amikor pedig filozófusnak képzelte magát (gyakorta megesett vele), akkor a „filozófiai ízlését” adta rettentő buzgalommal, na most, itt jön akkor egy vigyori paradoxon: Heller Ágnes soha nem érezte magát hülyének, miközben mindig hülyeségeket beszélt. Egész életében. Csak épp rosszul emlékszik rá. Néki úgy rémlik, hogy a férje (már ti. a Hermann nevű férje) „lehülyézte” az „írásait”. Tévedés. Hermann nem az írásait hülyézte le, hanem őt magát, tekintve, hogy az írásai hülyeségeket tartalmaznak. Ungvári professzor azt ajánlotta (nagy peckesen a tévében), hogy kössek bele Heller Ágnes mondataiba. Jelentem, belekötöttem. S most várom a választ. Például: „Rokonszenvem az epikureizmusnak szólt”. A kérdés így hangzott: mi köze egy fakanálvirtuóz, von Küche aus elméjű hölgyike rokonszenvének az epikureizmushoz? Illetve általában a filozófiához. Ha Heller semmi mást nem ír le életében, csak az idézett mondatot, már azzal maga bizonyítja: nem filozófus.

 

Szívesen hivatkoznék a Kommunista kiáltványra, sőt olyannyira szívesen, hogy meg is teszem: „A burzsoáziának a történelemben – írja Marx – felettébb forradalmi szerepe volt. A burzsoázia leleplezte, hogy annak a brutális erőmegnyilvánulásnak, amelyet a reakció a középkoron annyira csodál, megfelelő kiegészítője a legrenyhébb semmittevés volt. Csak a burzsoázia mutatta meg, mit tud az emberi tevékenység létrehozni. Különb csodaműveket létesített, mint az egyiptomi piramisok, a római vízvezetékek és a gótikus katedrálisok, különb hadjáratokat vitt véghez, mint a népvándorlás és a kereszteshadjáratok. A burzsoázia nem létezhet anélkül, hogy ne forradalmasítsa folyton a termelési szerszámokat, tehát a termelési viszonyokat, tehát az összes társadalmi viszonyokat. Ezzel szemben minden korábbi ipari osztály első létfeltétele a régi termelési mód változatlan fenntartása volt… Minden, ami rendi és állandó, elpárolog, mindent, ami szent, megszentségtelenítenek, és az emberek [a burzsoá forradalom nyomán] végre arra kényszerülnek, hogy józan szemmel vizsgálják léthelyzetüket, kölcsönös kapcsolataikat”.

Ezt írja Marx a Kommunista kiáltványban. Melyben személyes „rokonszenve” a burzsoáziának „szól”? Nem a burzsoáziának? Érdektelen, ti. ez nem filozófiai kérdés. Szintén Marx írja, méghozzá ugyanott: „A burzsoáosztály létének és uralmának leglényegesebb feltétele a gazdagságnak magánosok kezében való felhalmozódása, a tőke képződése és gyarapodása; a tőke feltétele a bérmunka. A bérmunka kizárólag a munkások egymás közötti konkurenciáján nyugszik. Az ipar haladása, amelynek az akarat nélküli és ellenállásra képtelen hordozója a burzsoázia, a munkásoknak a konkurencia okozta elszigetelődése helyébe a munkásoknak a társulás révén létrejövő forradalmi egyesülését állítja. A nagyipar fejlődésével tehát kicsúszik a burzsoázia lába alól maga a talaj, amelyen termel és a termékeket elsajátítja. Mindenekelőtt saját sírásóját termeli. Pusztulása és a proletariátus győzelme egyaránt elkerülhetetlen”.

 

Nos, ilyen a filozófus. Nem arról beszél, hogy néki mi szimpatikus, mi nem szimpatikus, hanem leírja, hogy (1) mi volt: a burzsoázia forradalmisította a világot, leleplezte az általános hipokrízist, ostobaságot stb., (2) a filozófus leírja, hogy mi van. Egyébiránt ma is. A burzsoázia az „ipari haladás hordozója”? Az. A burzsoázia képes a kapitalizmus válság-ciklikusságával szembeni ellenállásra? Nem képes, hiszen, ha képes volna rá, alkotna egy olyan rendszert, amelyben nincsenek újabb és újabb krízisek, háborúk, népirtások stb. A proletariátus (értsd: a nem burzsoázia: a munkavállalók, „kényszervállalkozók”, kisbefektetők...) különféle (nemzeti és egyéb) csoportjai konkurensei egymásnak? Konkurensei. Miközben létrejönnek különféle ellenálló „társulások”? Létrejönnek. Vagyis az történik, amit Marx leírt: a tőkés termelés során a burzsoázia értéket teremt, ám alapvetően értéket sajátít el. Pusztító ellentmondás. Ezért aztán a filozófus nem arról locsog, hogy minek kellene lennie, mi vóna jó, ha jó vóna (Babarczy Eszternél nagy V-vel és rövid o-val: jó Vona stb.), hanem a filozófus (3) racionálisan következtet, extrapolál, vagyis azt rögzíti, hogy mi az, ami „elkerülhetetlen”, mi az, ami szükségszerű.

De ne beszéljünk a Kommunista kiáltványról, mert annak irdatlanul nagy a (villás) farka (ennyiben hasonlít rám) plusz ördögpatája van, tehát beszéljünk inkább arról a filozófiáról, amellyel Heller Ágnes „szimpatizál”, persze nem „filozófiai szempontból”, nem a „filozófiai ízlése”, hanem a „személyes ízlése” révén. Marx doktorandus a démokritoszi s az epikuroszi filozófia összevetése során mindenekelőtt Hume-ra hivatkozik: „Bizonyára egyfajta megcsúfolása a filozófiának, amelynek szuverén tekintélyét minden téren el kellene ismerni, ha arra kényszerítik, hogy minden alkalommal mentegetőddzék a belőle folyó következtetések miatt, és hogy minden művészetnél és tudománynál, amelyben megütközést kelt, magát igazolja. Olyan ez, mintha egy királyt a saját alattvalóival szemben elkövetett felségárulással vádolnának”.

 

A kiemelések Marxtól származnak, egyébiránt (s nem azért mondom, hogy mondjam, hanem mert tény), Hellernek van egy újabb keletű dolgozata, melyben ő is idézi mottóként Hume szövegét, és – milyen érdekes! – a „nagyszerű antikommunista” Heller Marx kiemeléseivel hivatkozik a skót filozófusra, s aminek persze nincs jelentősége, csupán mint édes kis nyalánkságot említem. Tehát a különbség a döntő Marx és Heller között. Heller értekezésének ez a címe: „Vallomás a filozófiáról” (és agyrém már a cím is, merthogy ki az ungvári birkabánatot érdekli egy üresfejű nyanyuska von Kochlöffel aus vallomása bármiről is), s persze egyáltalán nem véletlen, hogy a Heller-vallomás tele van efféle borzalmakkal: „Kant és Schiller rokonlelkek”. Gügyü-bügyü rokonok, csókoljátok meg egymás lelkét! Míg viszont Marx így folytatja sármos doktori értekezését: „A filozófia, ameddig csak egyetlen vércsepp lüktet világbíró, abszolút szívében, Epikurosszal mindig azt fogja odakiáltani ellenfeleinek: Nem az az istentelen, aki megtagadja a sokaság isteneit, hanem az, aki a sokaság vélekedéseit az isteneknek tulajdonítja! A filozófia, nem titkolja ezt” – írja Marx, majd Aiszkhülosz Prométheuszára hivatkozik: „Nyíltan beszélek: minden vallást gyűlölök”; s ezt nyilván nem Harrach Péter, Semjén Zsolt rokonszenvének elnyerése végett mondja, sőt Marx Czeizel Endre szimpátiájára sem ácsingózik (a genetika is lehet vallás), hanem viszont Epikurosz konkrét, tárgyi „hitvallását” rögzíti, ha már egyszer Epikuroszról van szó.  Persze a „hitvallás” szó metafora, a marxi kontextusban egy filozófiai álláspont (egyszersmind a filozófia álláspontjának) megszemélyesítője, Marx szerint ugyanis Prométheusz objektív vallásgyűlölete Epikurosz „saját hitvallása, az ő saját jeligéje minden égi és földi istenekkel szemben, akik nem az emberi öntudatot ismerik el a legmagasabb istenségnek. Mellette ne legyen isten senki”.

 

Pontosan erről beszéltem korábban, Aiszkhülosz, Epikurosz, Kant, Marx, József Attila az „emberi öntudat” fogalmának kibontását tekinti a filozófia (s persze a művészet) alapvető feladatának. Tegyük hozzá: Heller Ágnes, részint azért, mert gyöngének bizonyult, így aztán erősen szent Péternek érezte (s érzi) magát Biszku Béláékkal szemben (vö. a levelével, illetve annak utózöngéivel), részint Hannah Arendt nyomán Lenint a „Gonosz géniuszának” tartja. Mégpedig azt a Lenint, aki így fogalmaz: „Csak az érdemli meg a párttagnak és a munkáspárt építőjének nevét, aki figyelmesen tanulmányozza, végiggondolja és önállóan dönti el pártjának kérdéseit és sorsát”.

Önállóan dönti el pártjának sorsát. Mondja Lenin. Kérdezem: gyűlölheti-e feneketlenül Lenint az az asszonka, aki soha semmit nem olvasott el figyelmesen, soha egyetlen önálló gondolata nem volt, „végiggondolása” pedig még annyira sem? A választ Heller maga mondja ki: Gyűlöli Lenint, a „Gonosz” inkarnációját. Alapvetően azért, mert Lenin önállóságra biztat, illetve az önállóság szükségszerűségét hirdeti. Heller nem kevésbé gyűlöli Marxot (noha ezt így, expressis verbis, tudomásom szerint, nem mondta ki). Heller idegenkedik Kant etikájától (ezt kimondta), miközben totálisan érti félre Epikuroszt, József Attilát (már, ha egyáltalán van róluk a félreértéshez elegendő ismerete, tudása).

Miért mondom ezt?

Mert, aki valaha életében csak egyetlen spicli-levelet írt, az eleve nem értheti sem Epikuroszt, sem Kantot. Marxékról már nem is beszélve. A „szégyen” lehet katartikus, nem vitatom, míg viszont nincs az a (Szent Péterig lobogó) katarzis, amely a spicliségből „kiszublimálhatnᔠa denunciáns lélek belső nyomorúságát. Megkockáztatom: a besúgót, az aljas árulót még a mártírhalál sem tisztítja meg. Tessék olyan példát mondani, amely cáfolja ezt a föltevést! Tojás Gáspár Miklós elárulta a „baloldalt” (mint értéket) valamifajta álracionális „objektivitásból” (míg szerény meggyőződésem szerint: politikai karriervágyához rendelte hozzá neofita „meggyőződését”), így azután most „visszatért bárányként” bégethet akármily hangosan az utcán (különféle szakszervezeti tüntetéseken), élete végéig (és azután is!) rongyember marad. A Geréb Ernőknek, Szilágyi Györgyöknek, Szűrös Mátyásoknak, Tojás Gáspár Miklósoknak, Vajda Mihályoknak, Heller Ágneseknek ez a sorsuk. Hogy Almási, Bánó, Ungvári ma is rajonganak Hellerért, hogy Radnótiék a lebukott (az immár nyilvánvaló) csalót, árulót is respektálják? Így van. És ez őket is minősíti, csak éppen nem úgy, ahogyan gondolják. Hellerék, Ungváriék egymást minősítik.

 

Egyébként Marx a doktori disszertációjában külön megemlékezik Heller Ágnesről, továbbá Vajda Mihályról, Almási Miklósról, Radnóti Sándorról, Sziklai Lászlóról s az összes neofita „nyúlfiról”, azokról, akik ma mindenkinél (még a zseniknél is) nagyobbaknak, okosabbaknak, bölcsebbeknek, originálisabbaknak, böcsületesebbeknek képzelik magukat. Ezt írja: „Azoknak a sanyarú nyúlfiaknak pedig [ti. minden, önnön mártíromságát, szentpéterségét infantilisan bizonygató hitvány ember sorsa sanyarú végső soron, a sors lényegét tekintve persze], kik a filozófia látszatra megrosszabbodott polgári helyzetén ujjonganak [mutatis mutandis: ma a „nyúlfiak” a meghosszabbodott polgári helyzeten ujjonganak], megint csak azt válaszolja [ti. Epikurosz], amit Prométheusz az istenek szolgájának, Hermésznek mond: ťEzt jól jegyezd meg: szolgasorsodért soha / el nem cserélem gyötrelmes balsorsomatŤ.”

 

Miben áll a filozófus „gyötrelmes balsorsa”? Nem a filozofálgató nőcikéé (mert azt tudjuk: a férje lehülyézi, ezért azután morálisan maga is dögszagúvá bomlik Kádár „apró dögei” előtt, majd világgá szalad stb.), hanem az igazi filozófusé! Ez a döntő kérdés.

És ha valóban ez (márpedig valóban ez) a legfontosabb kérdés, akkor erről beszélek legközelebb…