> Hacsak nem már szláv eredetű amerikai, német vagy magyar névről van szó, aholis a családnév formája rögzül.

Ez persze így van, de a primér érzet, ha csak egy mindenestül szláv nevet kapunk ellentmondó nemi asszignációval, mégiscsak a meglepetésé kell legyen.

Nem tudom jól olvasni azt a bejegyzést (nem járok anyakönyvek után, így gyakorlat hiányában az elégtelen felbontáson túlmenően is nehéz dekódolnom az olvasottakat), amit Andreas de Szered belinkelt, de az latin nyelvűnek tűnik: legalábbis, ha jól fejtem meg az „Apolon: Kráʃni” név alatti „virg:” = lat. virgo ’szűz’ rövidítést. A férj neve németnek tűnik: „Mich: Langerman” (jól olvasom, „vid:” = lat. viduus ’özvegy’ volt?). A harmadik névoszlopban azonban felül mintha magyar helyesírású csn. állnna „Li?icʃka”. Sőt az ötödik oszlopbeli név elejében magyarországi szlovák helységnevet vélek felismerni: „Soskut…”

A helyzet tehát nem egyértelmű: a latin nyelv és a magyarhoz asszociálható nevek magyar anyakönyvre utalnak, de ennek ellentmond az, hogy a „Kráʃni” maga nem magyarul sz-szel van írva. A német ellen is van érv, mivel anémetbe került ilyen szláv nevek esetén (legalábbis a jelenkorban) inkább az etimológiailag várható -y végződés jeleni meg, nem -i.