Elnézésedet kell kérnem a figyelmetlenségem miatt, de 3. napja lázas vagyok, ezért még arra sem igazán emlékszem, amit én írtam.

Elolvasva, és lehetőségeimhez mérten értelmezve egyetértek mindazzal. Azzal a gondolattal egészíteném ki, hogy a mérlegelés lehetősége nem születésünktől fogva adott, hanem (és ezt jó lenne hozzávetőlegesen ismerni) egy bizonyos életkorunktól kezdve lehetséges, és egy hosszantartó átmeneti időszak után tekinthetjük érettnek. Vagyis ami ez előtt türténik, az más megítélés alá kell essen, mint ami ez után.

Lázas töprengésemben arra jutottam, hogy bizonyos hiteink meggyőződésekké válnak idővel (függetlenül attól, hogy mi adja hozzá a bozonyosságot), és ekkor eljutunk arra az álláspontra, hogy ha nincs okom megkérdőjelezni a tudásom, akkor nem is teszem meg azt.

A (vallásos) hit kérdésében ez tekinthető 3 önálló sávnak (teista, agnosztikus, ateista), amelyek között csak bizonyítékok hatására vagyunk hajlandóak mozogni. Mivel ilyen bizonyíték senkinek nem áll rendelkezésére, ezért egy kiforrott személyiség megmarad saját hitében.

(az már egy másik kérdés, hogy ha mégsem, akkor azt minek a hatására teszi, illetve ilyen helyzetekben (lelkiállapotokban) kiforrott személyiségnek tekinthetjük-e)