Jól beszélsz, ez így igaz, bár ez már az előrehaladottabb (lét)állapot. Ekkor valóban elmúlik a képesség, a késztetés, minden, ami a szerelem szárba szökkenését elősegíthetné. Beáll egy sajátos nyugalom, egyfajta kifordított harmónia az ember életében. És ez, ha mélyebben belegondolunk, paradox módon jótétemény lehet az ember számára. Mert jóllehet egy szenzációs belső utazás élményeivel lesz szegényebb így a létbe vetett individuum, cserébe viszont a szerelem képességének hiánya - mint valami áldásos mákony, a sajgó lélek sebeibe hulló gyógyító álompor - megkíméli az illetőt a zuhanástól, a szenvedéstől; az emberi egzisztencia mélyebb, feneketlen mélységek felé mutató regisztereinek megtapasztalásától.

Mint az éjjeli lepke és a lámpafény. Ha enged a csábításnak, szörnyethal: felperzselődik a többszáz watt erejében. Ha viszont kevésbé látványos, de nem kevésbé hiábavaló tevékenységgel tölti ki teljességgel céltalan életét, túléli. Nem különben az ember.