Nagyjából én is hasonlóképp vagyok, két kivétellel:

"a Scenes-t és a 6Degrees konceptlemezét nem tudom meghallgatni (ezekről a Home, a War inside my head és a Test that stumped them all jöhet, a többit léptetem)"

A Scenes egyben működik igazán, de valóban, a Home külön is nagyon jó. a Six Degrees második korongjáról nekem nem a metálkodás, hanem inkább a Goodnight Kiss-Solitary Shell kettőse emlékezetes. a többi nagyjából felejtős.

"a Breaking all illusions egyenesen az utóbbi 4 lemez legjobbja (a Never enough mellett)"

A Breaking-résszel egyetértek, a Never Enough dicséretével nem. Súlyosan nem. Az alaptémája kb. olyan, mint egy középszerű horror-musical betétdala, és amilyen modorosan énekli LaBrie, kibírhatatlan giccsé válik. Lefogadom, hogy Rudess írta. Ennél gázabb már csak a következő album Ministry... című negyedórás pátosz-eposza. Az Octa amúgy szerintem is sok szempontból alulértékelt lemez, sok-sok koncepcionális meg zenei finomság van rajta, de a szerzemények sajnos egyenként nem igazán átütőek, számomra épp a Never Enough és a Sacrified Sons a két mélypont arról (na jó, meg talán a második, a lassú nóta).

A DT-életműben szerintem három korongnak nem lett volna szabad megtörténnie: a Six Degrees kettes lemezének, a ToT-nak és a Systematic Chaosnak. E három normálisabb ötleteiből kijönne egy egész jó 50-60 perces album.