Ó, egyik kedvenc szerzőm, az olasz Peter Kolosimo, akinek két könyvét már jó régen sikerült angolul beszereznem. Az Ombre sulle stelle ("Árnyak a csillagokon") c. könyvében (1966) egy inkább scifibe illő jelenetett ír le Dantéról, aki lehetett volna akár egy krononauta, aki szerencsétlenül járt a középkorban.

Ez a részlet szerencsére magyarul is megjelent egy összeállításban:

 

 

 

"A jövőből érkezett hajótöröttek

 

2615-öt írunk. A turizmus- és az előadáskultúra-ügyi miniszter mereven nézi az előtte álló sasorrú fiatalembert, felsóhajt, és a fejét csóválja.

– Nem tetszik nekem a dolog – határoz végül. – Nem, semmiképpen sem tetszik, jól tudom, Rossi, hogy ön az egyik legragyogóbb diplomásunk az időturisztika tudományában; azt is tudom, hogy egyáltalán nem ismeretlen ön előtt az a történelmi kor, amelyet az előadás-kultúrában kutatási területül választott; azt is tudom, hogy néhány sikerült időbeli kiruccanást tett a XIV. század Firenzéjébe, de a terve még ezek után sem tetszik. Értsen meg: én vagyok az egyetlen személy, aki jogosult dönteni időbeli utazások ügyében, hogy kellenek-e vagy sem. És az én helyzetemben a presztízs...

– Kegyelmes uram, minden a legjobban fog menni – erősködik a sasorrú fiatalember. Az előző utazások...

– Ne kegyelmesezzen itt! – szakítja félbe dühösen a miniszter. – Ez a cím el van törölve. Ami pedig az előző utazásokat illeti, nagyon rövid kirándulások voltak, legfeljebb kéthárom naposak. Ön azonban nem kevesebbre kér felhatalmazást, mint arra, hogy évekig maradhasson ama kor Firenzéjében! Mondja, Rossi, arra nem gondol, mekkora bajokat okozhatna akaratlanul is ennyi idő alatt?

– De hát ez az egyetlen lehetőség ama történelmi kor alapos megismerésére: az ilyesmit nem Lehet két nap vagy két hét alatt elkapkodni. És meglátja, hogy minden a lehető legjobban fog menni. Utazásaim során találkoztam egy nekem való fiatalemberrel, bizonyos Dante Alighierivel, vagy Aldighierivel: nem nagyon ismerik, eléggé hasonlítunk egymásra, és ha a kezébe nyomok egy csinos kis summát, nem lesz nehéz rávennem, hogy bizonyos időre tűnjön el Firenzeből, én addig elfoglalom a helyét.

– Még mindig bizonytalanságban tapogatózom – jegyzi meg a miniszter.

– Semmi oka rá, elhiheti nekem. Békésen fogok élni, mélyrehatóan tanulmányozni fogom a kort, és még ma este elhozom a valaha is készített legpontosabb jelentést.

– Hát jó, ha ennyire ragaszkodik hozzá... – és a miniszter gyorsan lediktálja a felhatalmazást a robottitkárnőnek. – De tartsa magát távol minden bonyodalomtól; értettük?

Feltételezve, hogy a jövőben sor kerülhet utazásokra az időben (és ha igen, logikusan vajmi szigorú törvények szabályozzák azokat, és csak kivételes esetekben adnak rájuk engedélyt; elképzelve, hogy a dolgok az általunk előadott módon zajlanak le, kis históriánkban akkor is van valami kevéssé elhihető, még túl azon is, hogy a miniszter vonakodik elfogadni a halhatatlan "kegyelmes uram" megszólítást.

Van egy másik időbeli paradoxon, amely még nyilvánvalóbbá válik, ha a történést áthelyezzük a jelenbe. Képzeljük el, hogy a múltba való kirándulások valósággá lettek; ma, tehát 1966. május 25-én, Rossi doktor útnak indul a XIV. század első felének Firenzéjébe... Megérkezik, átveszi a Dante Alighierinek nevezett ismeretlen fiatalember helyét, és többek között ezen a néven megírja Az isteni színjátékot. Rossi doktor természetesen sokáig "időzhet odalent", aztán úgy beállíthatja az időgépét, hogy még ma visszatérhessen. Ám tegnap, 1966. május 24-én Az isteni színjáték még ismeretlen volt, mert Rossi még nem indult el, hogy megírja. Dante viszont 1307-1317 között írta meg, tehát a művet szükségképpen ismerték attól a kortól máig!

Erre a problémára nincs megoldás: amiből az következik, hogy az időbeli utazások, már ahogy közönségesen elképzelik őket, nem lehetségesek, nem is lesznek azok, mivel – túl azon, hogy soha nem észleltük az időutazók által a múltban végzett pusztítások nyomát– kizárt dolog, hogy esetleges alkotásaik kivetülhessenek a jövőbe.

De ezek a paradoxonok általában mégsem zárják ki az időbeli utazások lehetőségét; továbbra is feltételezhetjük ezt a lehetőséget a fentebb említett elmélet keretei között: azaz visszafelé utazva az időben nem a mi Földünk múltjába csöppennénk bele, hanem úgyszólván egy valamely másik dimenzióban létező másolatának a múltjába. És ott is kellene maradnunk.

Ezzel az előfeltételezéssel elfogadható lesz az a valamely más tudós által (nem tudni, mekkora meggyőződéssel) hangoztatott elképzelés, amely szerint az időbeli kirándulók Földünk egyik másolatáról eljuthattak múltunk valamely pontjára, és csapdába fogva örökre ott maradtak.

Léteznek-e vajon jelzések eme bizarr spekulációk alátámasztására? Mondjuk így: léteznek tények, amelyeket úgy foghatnánk fel mint jelzéseket; és úgy gondoljuk, érdemes idézni közülük néhányat, már csak azén is, mert ezek az oly fura rejtélyek mindenképpen némi figyelemre tarthatnak igényt.

Nem véletlenül említettük Dante Alighierit: egyesek ugyanis makacsul valami időbeli utazót látnak benne, aki "zátonyra futott" Firenzében a XIII. és a XIV, század vízválasztóján. Szerintük Az isteni színjátékban számos olyan részt találunk, amellyel alátámaszthatnánk ezt a feltételezést. Mindenképpen megmagyarázhatatlan, miért idézi a Dél keresztjét, azt a csillagképet, amely a mi félgömbünkről nem látható, és Dante korának egyetlen utazója sem fedezhette fel.

Egy különös francia kutató szerint Dante a poéma számos pontján utal az elektromosságra. Nem szándékunk osztani a nézetét, de hangsúlyoznunk kell, hogy az elektromosság megjelenése múlt korszakokban kétségbevonhatatlan tény. És erre nem csupán írásos bizonyítékaink vannak, hanem még archeológiai leleteink is!..."