Kanyarítottam én is egyet:

 

TDS 2011

 

A tavalyi az esős év volt, az idei a meleg. Annecy május vége hirtelen jött 30 fok, Nizza Ironman, hőség és pára, napon 40+ fok, TDS még a front előtt kemény meleg még este is – nekem. Jövőre remélem a hideg év jön és akkor odaverek. :)

 

Nem fogtam ki jó napot, ezt már éreztem az első lépésekből. Már a városban 10-el a szokásosnál magasabb pulzus mértem. Pedig lefelé haladtunk.  Sípályán kezdtük meg a mászást, kicsit 6000D érzésem volt, és már ott a laktáttal küszködtem. A meleg már itt odacsapott. A Col de Youlaz (2600) magasan van, de nem nehéz hegy, kivéve az uccsó párszáz métert, viszont jó hosszú. Itt olyan sorba torlódtunk fel, mint első évben a CCC-n. Most hálálkodtam ezért, mert a totyogásban legalább lejjebb ment a pulzus. A táj holdbéli, csodálatos. Számomra a Mont Blanc olasz oldala a legszebb, a leggrandiózusabb.

 

La Thuile-ig (21) nagyon jól futható lejtő, a végén pici hullámvölgy. Norbi jóvoltából Moni és Lili váratlanul ott integetnek, nagy vigyorra nyílik a szám..

 

Lili továbbküld, mert a „végén még lemaradok”. Innentől még szarabbul megy. Gyönyörűen kocogható, barátságosan emelkedő szekérutakat sétálok, pedig itt még könnyedén futni kellene. De délidő van, a meleg tetőzik. Mindenki minden ivási, mosdási lehetőséget kihasznál.  Petit St Bernard-on (2100) tavaly a 6000D kapcsán már jártam, így ismerős rész fogad, ahogy felérünk egy megint csak nem technikás, de jól elnyújtott mászás után. Fent végre be tudok tolni egy levest és indulok tovább.

 

Újabb hosszú ereszkedés, sík szakaszokkal, a terepfutók álma, ám én mégis sokat alibizek. Kötöm a fűzőmet, technikai szünetet tartok stb. A két nagylábujjam már megint begyulladt, azt igazgatom a zokniban.

 

Bourg St Maurice-ba (44) beérve látszik, hogy ez tényleg csak a 2. rendezés, mert az emberek nagy része értetlenül néz minket, ahogy egy elég ronda áramfejlesztőt kerülünk jobbról, balról. A sétáló utcába beérve aztán már más a helyzet, itt nagy a szurkolás, ismerem a helyet, tavaly jó sokat bénáztunk itt melyik étteremben együnk. Meglátom gankit és future-t, adják a cuccom, cserélek zoknit, lanolinozok, de nagyon tompa vagyok.

 

3-4 perc múlva befut Judit, eszünk vmt, ellenőrzik a kötelező felszerelést és együtt megyünk tovább. Itt szólnak, hogy vihar miatt elterelnek, +8 kili lesz és kihagyjuk a Pralognan-t. Egyelőre nem tudjuk, hogy örüljünk-e. (Én alapvetően nem örülök, hogy 120 km felett leszünk , és a durcásságom nem jó jel..) Később megkérdezek egy rendezőt, hogy több, vagy kevesebb lesz-e a szint. Annyit mond: „könnyebb”. (És tényleg, a szint meglett, de mégsem a future által lépcsőző gépnek nevezett Pralognan-t megmászva, hanem máshogy ld. alább.)

 

A soron következő mászáson nekem és Juditnak is elmegy az erőnk. Bennem alig van valami, nem tudok enni, Judit émelyeg. Ő az erősebb, továbbküldöm, én meg lefekszem egy sziklára és jó tíz percet  ott maradok. Legalább 5 perc míg a pulzus megnyugszik, még mindig irtó magas, pedig 7.5 órája jövünk már. Vihar semmi, épp csöpög, az idő gatyarohasztóan fülledt, mint egy Graham Green regényben. Elindulok aztán szédelegve, és hál’Isten ott egy kút. Valaki szinte benne áll, én is kivárom a sorom..

 

Fent jön az új út, kb 700 m + mászás után gyakorlatilag visszavisznek minket majdnem a városba. Lefele jobban vagyok már, döngetek, vagy 20 embert visszahozok, de Juditot nem sikerül utolérnem. Leérünk újra 1000-re, innen 2000ig 14 km aszfalt. Judittal hívjuk egymást, végül felzárkózok.

 

Cornet de Roselandig váltakozó az út, nagyjából gyalogolunk, de csakis Judit ösztökélésére néha bele-belefutunk. Juditot bátorítom, menjen, én vacakul vagyok nagyon, él is vele többször, nagyon egyben van, nem akarom, hogy miattam csússzon le valamiről :). Szorít az oldalam, görcsölnek a hörgőim, fújtatok, mint egy víziló. Judit száz méterekre is elmegy..

 

Chapieux-nél már azt hisszük végre visszakapjuk a terepünket, de kis ravasz kitérő után visszavisznek az útra.

 

Roseland-be (70) egy fossal teli talicska állapotában érek. Legalább 45 percet töltök ott, csak ülök és bambulok, átöltözök és bambulok, próbálok enni és bambulok. Future vidítana, poénkodik, de irtó rossz közönség vagyok, kifejezéstelenül bámulok magam elé. Az utolsó frissítő 25 km-el ezelőtt volt, kihasználom hát az ücsörgést.

 

Végül nagy nehezen ráveszem magam az indulásra, Judit vagy 25 perce elment már. Fel a következő 2300asra megint le kell feküdjek. Erőm a nulla felé konvergál. Lekapcsolom a lámpát és nézem a csillagokat. Annyira közel vannak, szinte megérinthetőek. 10 percet fekszem, kérnék telefonos segítséget, de nincs térerő. Én a telefont elrakom, nem szeretem babrálni menet közben, most nézem meg először mióta elindultunk. Misi tolja a fácséra a bátorítást, röhögök, Csanya ír Vuk nevében SMS-t, nagyon jól esik most.

 

Elindulok nagyon nagyon lassan, annyira lassan, hogy már a saját lassított felvételem vagyok és lassan felérek a csúcsra.

 

És itt csoda történik, hogy- hogy nem, jól leszek, annyira jól, mintha azt mondaná a testem: „na jó, ha ennyire akarod, hát megkegyelmezek, nem gyötörlek, elindulok, beindulok, látom már nincs választásom”. Pedig nem akartam ennyire. Épp ez a baj. Tavaly a CCC-t nagyon akartam, mindenáron, tűzön-vízen.  Most nem, nem volt bennem meg az az elszántság. Feladatnak fogtam fel, amit meg kell oldani. Készültem becsületesen, de talán nem jó ritmussal, nem mindig sok meggyőződéssel.

 

Na de itt 80 km-nél járunk már. Korábban többször gondoltam a kiszállásra, de nem komolyan. Innentől nem is lehetett volna csak 100nál, ott meg már minek (Nekem itt már + 10 km-t mért az órám az eredetihez képest).

 

Annyira jól leszek, hogy simán tudok futni, technikás részek jönnek, a Passage du Curé, hegyoldalban futunk, alattunk komoly szakadék, gyönyörű lehet nappal. A biztosító emberek rám is szólnak, hogy lassabban. Egyikük belevilágít a szakadékba, a sziklák és a szakadék beszívják a fényt.

 

A Col du Joly előtt egy kisebb mászás egy 2300-asra, elég könnyen megy. Tovább a Col du Joly, ez igen technikás, lelépős, fellépős, nagy sziklás, de büntetek. :)

 

Hiába no, 80 kilis holtpont után eléggé felszabadult az ember :). A ponton kényelmesen eszem levest, de a gyomrom még mindig nem akar sokat befogadni.  Lefele rendesen technikás, van itt minden, ami a földből, be-, vagy kinő,  de hát Annecy kiképezett, most nagy önfegyelemmel, hiszti nélkül, jól megy.

 

Contamines (100) előtt a patakparton flow-m van, úgy megy a futás, mintha most indultam volna el, pedig több, mint 18 órája úton vagyok..

 

Beérek a pontra és meglepetésemre Judit van ott. Indulnánk gyorsan tovább, már future sem poénkodik, negyed4 van. Megkezdjük az utolsó hegyet, ami igazából 3 csúcsot takar. Innentől én már jól vagyok, de Judittal maradok, kölcsön kenyér visszajár.

 

Az első hupli nem nehéz, jó kis Chalet, biztos finom a sör, de zárva sajna. Rövid technikás ereszkedés és utána megpillantjuk a függőleges lámpasort a Col de Tricot-ra . Tisztára Tete aux Vents. Rövid, de annál velősebb, technikásabb, fellépős hegy 2100on. 2-2.5 kili kb, 500 szint. Minidig tudják ezek, hogy mi kell a végére, hogy emlékezetes maradjon.

 

Nagy nehezen felérünk, kivilágosodik, gyönyörű helyen vagyunk, mint a mesében. Lefelé megint technikás, úgy látszik a végére hagyták a fincsi részeket. Most jön a híres Passarelle, egy kb. 50 méteres függőhíd egy zuhatag felett, hááát nagy élmény. Itt már előveszem a telefonom és készítek Juditról egy képet.

 

Jön Bellevue, a tényleg uccsó hupli és még 4 kili lefele. A ponton (115) nagy meglepetés, nagy társaság fogad, Judit „depósai”, valamint Moni, Lili, Lujzi. A lányok nemrég keltek, de büszke vagyok rájuk, hogy kijöttek Les Houches-ba. :)

 

Judit is megjön és indulunk is. Az utolsó 8at már egész jól futjuk, beleadunk mindent, amit a körülmények között lehet.

 

A befutó nagy élmény, nem olyan, mint tavaly, már fent van a város, mindenhonnan tapsolnak, kezek nyúlnak pacsira, a célzónában Monival már mindhárom gyermekem ott van, nagy közös befutást csinálunk.

 

Küzdős lett, volt benne nagy halál és meseszerű feltámadás. Sok tanulság, amiből egy fontos. Amíg nem tanulom meg az energetikát, amíg nem tudom mikor, mennyit, hogyan egyek, addig csak abban reménykedhetek, hogy jó napot fogok ki és hideget.

 

Lehet, hogy béna ezen a szinten, én mégis szeretném megköszönni itt is a családomnak és főleg  Moninak a támogatást és a türelmet és mindenkinek, aki segített, és akivel együtt futunk minden héten a hegyeken, erdőkben, túrákon. A szívem még mindig ott van ilyenkor hetekig, nagyon nehéz visszazökkeni.

 

A special thanks goes to Judit :), akivel egy nagy, egymást támogató, küzdős élményt élhettem át, és akivel egyszer szívesen elmennék egy PTL csapatba :).

 

Addig is: tavaly megcsináltam a „Hegy” hosszabb északi, idén a hosszabb déli karéját. Vajon lesz egyszer egész belőle? ;)