Radnóti Miklós

PONTOS VERS AZ ALKONYATRÓL

 

Kilenc perccel nyolc óra múlt,

kigyúlt a víz alatt a tűz

és sűrübb lett a parti fűz,

hogy az árnyék közészorúlt.

 

Az este jő s a Tisza csak

locsog a nagy tutajjal itt,

mert úszni véle rest s akit

figyelget: a bujdosó nap

 

búvik a magas füvek között,

pihen a lejtős földeken,

majd szerteszáll és hirtelen

sötétebb lesz az út fölött.

 

Híven tüntet két pipacs, nem

bánja, hogy őket látni még,

de büntet is rögtön az ég:

szuronyos szellővel üzen;

 

s mosolyg a szálldosó sötét,

hogy nem törik, csak hajlik a

virág s könnyedén aligha

hagyhatja el piros hitét.

 

(Így öregszik az alkonyat,

estének is mondhatni már,

feketén pillant a Tiszán

s beleheli a partokat.)