Bezs!

Helgus az idén töltötte be a hatodik évét, most már másodszor fogja járni a nagycsoportot. Próbáltak győzködni a mozgásvizsgálóba, hogy az értelme miatt már most szeptemberben nyugodtan mehetne iskolába, de aztán közösen arra jutottunk, hogy mivel a kézügyessége 4 éves szinten van, és a járásában is jobb lenne ha önállóbb lenne, kaphat még egy év haladékot. Megkérdezték azt is, hogy nem iratnám-e be hozzájuk, de ezzel a lehetőséggel nem akarok élni. Tudom, hogy jó suli meg minden, de azt még korainak tartom, hogy egész héten távol legyen tőlünk. Amúgy is nagyon egymásra vagyunk gyógyulva, így pláne nehéz lenne lelkileg az elszakadás. 

 

Hópihe!

Nem, ez egy másik könyv. Kimondottan ovis és kisiskolás korosztálynak szól. Internetes könyváruházból rendeltem, ha rákeresel biztos megtalálod. 

Nagyon szívesen osztom meg veled a saját tapasztalataimat, mert a saját példámon tudom, hogy ez a munka amit most a hozzám hasonló helyzetbe került szülőkért teszel, mennyire fontos lenne mindenhol!!!

Nagyon érdekes amit leírál a szülők reakciójáról. Megerősíthetem neked, hogy én is ezeken a stádiumokon mentem keresztül. Amikor szembesítettek azzal, hogy bármelyik pillanatban meghalhat a lányom, először csak arra tudtam gondolni, hogy ez velem nem történhet meg. Milyen önző is az ember nem? Én is csak arra tudtam gondolni, hogy nem veszíthetem el őt! Nem arra, hogy neki mit jelent így az élet, milyen küzdelmek árán próbál meg életben maradni az én kedvemért. Nagyon nehéz volt túllépni ezen!! Két hónapos volt, és akkor már épp eleget láttam szenvedni ahhoz, hogy fel merjem tenni magamnak a kérdést, hogy van-e jogom azt kérni tőle, hogy maradjon életben csak azért, mert én képtelen vagyok elszenvedni egy veszteséget. Az embernek a saját gyereke vonatkozásában nagyon nehéz felismernie és elfogadnia, hogy bár én hoztam a világra, mégis egy tőlem teljesen független élet, saját sorssal és akarattal, amit én önző módon nem befolyásolhatok. Mivel ő három hónapos volt amikor elment, elmondani nem tudta, de úgy hidd el, hogy megüzente, mikor úgy döntött, menni akar. Annyira erős kapocs van anya és gyermek között, hogy egy ilyen helyzetben, nincs szükség szavakra. Az ember egyszerűen TUDJA mi történik, kimondatlanul is. Emlékszem, ahogy rám nézett a kis szemeivel, és abba benne volt minden. Hogy elfáradt, és menni akar. Akkor csak annyit kértem tőle, hogy másnap jövök, várjon meg. Úgy is lett. Nem tudom, hogy elmeséltem-e már, de amikor a búcsú során képes voltam kimondani azt a mondatot, hogy "Menj kicsim, menj az utadra", abban a pillanatban állt meg a szíve. Megvárta a drágám, amíg képes voltam arra, hogy elengedjem, és akkor ment el. Így több év távlatából úgy érzem, ennél szebben nem mehetett volna el. Tudod azt hiszem, abban a pillanatban nőttem fel igazán. Pedig amikor ez történt már 30 éves voltam. 

Tudod azért is lenne szerintem nagyon fontos a hospice munka, hogy ezen a folyamaton segítsen végigi menni a szülőknek, még azelőtt, hogy meghal a gyermekük. Én hálás vagyok a sorsnak azért, hogy emberileg fel tudtam nőni ehhez a sorsfeladathoz. Mert így amikor már jóval később képes voltam legyűrni a fájdalmam, csak arra tudtam gondolni, hogy annyit lehetettünk együtt, amennyit csak tudtunk. Szeretetet adhattunk egymásnak, és szépen elbúcsúzhattunk amikor itt volt az ideje. Nincs lelkiismeret furdalás, nincs megbánás, nincs semmi, csak tényleg végtelen szeretet amikor rá gondolok. Emiatt képes vagyok úgy gondolni arra a röpke három hónapra, hogy az a maga nemében úgy volt teljes. Szerintem csak így van esély arra, hogy egy ilyen tragédiát "egészségesen" fel lehessen dolgozni. Márpedig erre szükség van önmagunk és a családunk többi tagja érdekében is.

Ahogy az is nagyon fontos lenne, hogy ne csak az anyák, hanem az apák is aktívan részt vegyenek ebben a folyamatban. Mivel én végig ott lehettem a kórházban, sokat voltunk együtt, de a párom aki addig dolgozott, és ritkábban tudott csak látogatási időben eljönni hozzánk, kevésbé tudott részese lenni az életünknek. És bizony ő teljesen másként, és sokkal nehezebben tudta feldolgozni a lánya elvesztését mint én. 

 

Most megyek, készítem az almákat, mert a Helgus már be van sózva. Megyünk a lovardába, és már várja a találkozást a "lovacskájával". :-)