Ezzel én is teljesen így vagyok, de már kezdem tolerálni, mert igazából senkiről nem mondhatom el, hogy rosszindulatú lenne. Pedig nekem sem esik jól, mikor mondom, hogy hol tart Eszter (illetve hol nem), és csak legyintenek rá, "majd fogja tudni" felkiáltás mellett. Nehéz feldolgozni, mert úgy érzem, elbagatellizálják a problémát, de ha jobban belegondolok, csak így próbálnak biztatni. Bár magamban továbbra is rosszul esik, de kifelé már nem szoktam kiakadni. Ha csak valami futó ismerős kérdezi, nem foglalkozom vele, ha valaki közelebbi, akkor el szoktam magyarázni a helyzetet, és a várható kilátásokat. Pedig nem könnyű. 

Egyébként fel lehet ezt dolgozni valamikor is teljesen? Én sokszor úgy érzem, hogy nagyjából sikerült, aztán jön egy telefon, most pl. a védőnőtől, hogy a 4 éves felmérésre várja Esztert, és ez pont elég ahhoz, hogy majdnem elbőgjem magam. Ráadásul a munkahelyemen. Mert szar érzés, hogy meg akar csináltatni egy olyan felmérést, aminek semmi értelme. Még az a jó, hogy most a férjem a pesztonka, így a felmérésre is ő vitte, így legalább mentesültem az újabb szembesítés alól.