Igazad van, csak tudod, szerintem ha valaki már odajut, hogy .... nem tudja mit tegyen, ráadásul nem látja még az okokat sem (még akkor sem, ha egyébként egyértelmű), akkor nagyon is jó lehet egy beszélgetés a pszichiáterrel. Nekem sem volt soha ilyesmire szükségem, de két barátnőmnél is hatásos volt. Az egyiknek pl. hiába mondtam (miután kérdezte) el a véleményem az adott élethelyzetéről, valahogy nem akart "leesni" neki, nem is tudom, volt benne valamilyen elenállás, hogy ne csak nézzen, hanem lásson is:-)) Egyszer elment egy pszichiáterhez (tb-alapon), kért időpontot stb., egy beszélgetés után jött, hogy képzeld.... most már minden világos (nem is ment el többször). Én persze csak mosolyogtam magamban, hiszen én is pontosan azt mondtam el neki, amit a pszichiáter is nagyon jól látott. A másik barátnőm a válása után ugyan tartotta magát, de a két kisgyerek, a nyakába szakadt egyedüllét és a gondok... végül totál kiborult, olyan depis lett, hogy már az sem érdekelte mi van a gyerekekkel, de mivel egyébként erős volt, segítséget kért, két hétig volt kórházban, altatták meg beszélgetések voltak stb. Az idegei helyrejöttek, azóta kutyabaja, van pasija és eszébe sem jut már az évekkel ezelőtti kezelés. De akkor az segített rajta!!

Egyszóval nem baj az, ha az ember egyedül nem képes megbírkózni dolgokkal, pláne, ha - ahogy a kedves Fórumozótársunk esetében is - nincs is egyértelmű ok, hiszen jól élnek, nincsenek különösebben gondjai.

Én is pontosan úgy vagyok ezzel ahogy Te, amikor besokalltam a munkahelyemen a klimaxoló főnököm miatt (sose gondoltam előtte, hogy a férfi klimax durvább lelkiállapotot produkál, mint a női!), simán eljöttem 15 év után, "oszt joccakát":-) Az egészségem és a kiegyensúlyozott lelkiállapotom mégiscsak fontosabb:-)