Valahol ott kezdtük, hogy hoztad Maier Symbola...-jából a Morienus fejezet képét. Persze az ember nem figyel fel az ilyesmire, amíg nem tudja mire kell figyelni... Érdekes megállapítást teszel, hogy a kizuhanó alak egy bálvány lenne, és elmondtad, hogy nálad ennek 'hagyománya' van az egyéb régi forrásokban leírtak miatt. Valóban, a kizuhanó alak szerintem is egy kissé furcsa, amolyan 'képregény-szerű', vagy nem is tudom hogy fogalmazzam. És mire a végére érek a mondandómnak, szerintem nagyon valószínűvé válik majd, hogy ez valóban egy bálvány, ráadásul már beszéltünk is ezekről egy kedvenc szereplő kapcsán, csak, legalábbis én, akkor nem figyeltem fel erre. Az önmozgásra én nem találtam most közvetlen utalást, de ne legyünk telhetetlenek. Az bizonyosnak látszik azonban, hogy ezek a zuhanó bálványok igen erősen 'bevésődtek' valami miatt a hagyományba (persze felmerül a kérdés, hogy ki véste be, és miféle hagyomány is ez...).

Szóval Morienus. Nem nagyon értem, hogy miért pont Morienushoz kapcsolta Maier ezt a képet. Igazából a mottón kívül a fejezetben nem találtam semmi utalást erre (persze a latin tudásom enyhén konvergál, ha nem is zérushoz, de egy eléggé szerény arányszámhoz). Morienus érdekes figura önmagában is, a sivatagi bizánci remete, aki Khalid ibn Yazid kalifát tanítja a magisztériumra...

A mottó kissé talányos, egyrészt láthatunk egy trágyában gázoló alakot, akire Morienus mutat, elvileg a másik utat ábrázolja a 'magaslati ház': "aki létra nélkül akar a magasba jutni, fejjel zuhan majd alá". Lehetne ezen is töprengeni, de szorosan most nem tartozna a témához.
Az viszont igen, és egyáltalán nem magától értetődő, hogy ehhez a mondáshoz miért éppen ezt a fura 'magaslati házat' választotta ezzel a kissé mesterségesnek látszó alakkal. Minthogy a szöveg nem nagyon szól ilyesmiről, és ő mégis ezt tette ide, gyanítom, hogy valami hátsó szándéka volt ezzel. Mert az eléggé valószínűnek látszhat, hogy a hétszáz oldalas művének azt a kevés ábráját nyilván eléggé tudatosan választotta.

Biagio képe után nekem is rögeszmémmé vált a zuhanás; ott a szirtnél, a Médea a boszorkányüstje fölött zuhanó fantomok felett még mindig nem tudok napirendre térni; és azt is fenntartom, hogy a Faber képen megjelenő (kétablakos!) 'alkimista bunker' előtti alakok is valami ilyesmire 'készülődnek'. Azzal a kiegészítéssel, amit te vettél észre, hogy itt 'konjunkcióról' lehet szó; én azt vélem, hogy egyfajta értelmezés szerint ez Mars és Vénusz (vagy ezeknek megfelelő, másfajta hagyománybeli alakok, vagy szobrok); emlékezzünk csak Mantegna képére! Vulcanus ott fenyegeti őket a tüzes barlangjából, csak hogy épp nem vág hozzájuk valamit...(és emlékezzünk arra is, hogy Vulcanus volt az, aki Zeusz villámait kovácsolta). Maier épp a Morienus fejezetben értekezik arról, hogy Vénusz és Mars konjunkciója nélkül nincs alkímia; Mars vörös, Vénusz fehér (a kabír barlang összesimuló szobrai is épp ilyenek), és persze ez az alkímia Vörös Királyának és Fehér Királynőjének kémiai násza is.

Ekkor jutott eszembe, hogy hasonló, magas épületből kizuhanó alakokat máshol is láttam, mégpedig a tarot Torony kártyáján.
"Szóval írd le, mert azon kívűl, hogy az előbb jól megnéztem a képet, mit sem tudok a Tarotról, ahogy arról se nagyon, hogy egyáltalán miféle redetű rajzok ezek, van-e egyáltalán komolyabb hitelük...?"
Attól függ, melyiknek van-e komolyabb hitele :-) A tarotot ötszáz év alatt számtalanszor értelmezték és újraértelmezték, játszották vele, elfeledték, aztán szó szerint elérte a 'végzet' a jósnők kezében, és persze minden valamire való okkultista létrehozta a saját tarot értelmezési rendszerét.
De nem is erről akarok igazán beszélni, hanem arról, ahová a Torony visszavezet bennünket.
A fentebb leírtak miatt ildomos a lehető legrégebbi ábrázolásokat vizsgálni (és az értelmezések, a mi szempontunkból, igen kevéssé érdekesek most, leszámítva azokat, amik közvetlenül az ikonográfiai elemekhez kapcsolódhatnak). Azt mondják, a tarot Nagy Arkánuma eredetileg valamikor a XV. század eleje-közepe táján alakulhatott ki, a maga sajátos, huszonkét lapból álló ábrasorával valahol Észak-Itáliában (ld. Visconti-Sforza), aztán feltűnik módosulva Firenzében is a Minchiate változatban (ami kiegészül még a 12 zodiákus jeggyel és a 4 elemmel) szintén ebben az időben; aztán a század végén a franciák itáliai hadjáratai révén (a szifilisszel együtt...) terjedni kezd Európa-szerte. Magát az eredetét homály fedi, tulajdonképpen magukból az ábrázolásokból és némi irodalmi anyagból lehet kiindulni. Nem vagyok nagy tarot szakértő, úgyhogy ebből ennyi elég is lesz, annyit azonban megosztanék, hogy nézetem szerint nem véletlen, hogy a Nagy Arkánum megjelenése éppen egybeesik a Hermetikus Reneszánsz fellobbanásával.

Folyt. köv.