Akut myeloid leukémia -egy történet, egy lerombolt élethelyzet Téma címkék: Leukémia  

2005. januárjában egy csúnya betegséget, akut myeloid leukémiát (M2)
diagnosztizáltak nálam. Betegségem kiderülése után már két nap múlva, a
kaposvári Kaposi Mór Kórház haematológiai osztályán feküdtem. Ez alatt a
két nap alatt kellett az addigi szinte teljes életemet felszámolnom.
Amint megtudták a munkahelyemen a problémámat, azonnal felmondtak.
Egyébként a Balaton déli partján, egy ***-os konferencia, wellness
szállodában voltam főszakács. Egyszóval egy világ omlott össze bennem.

2005. január 7-én kezdődtek el a kemoterápiás kezelések. Ebből négy
ciklust kaptam. Ez úgy nézett ki, hogy három hét kórház, steril szoba,
két hét otthon, és így tovább négyszer. Már az első kezelés után a
csontvelőben teljes remisszió mutatkozott, így kezdtem bízni a
gyógyulásban. Ezek a kezelések május végére lezajlottak, s már csak
ambuláns vérképkontrollra kellett járnom a kórházba. Teltek múltak a
napok, hetek, hónapok, s a vérképem teljesen jó eredményeket mutatott.
Én már szinte teljesen túltettem magam az addigi megpróbáltatásokon, s
szinte el is felejtettem a kórt. Azonban az utolsó kezeléstől számítva,
épp egy évre relaptált, azaz visszajött a betegség. Mint akit
agyonütöttek, úgy súlytott le a hír. Nem volt mit tenni, be kellett
feküdni ismét egy kemoterápiás kezelésre. Ekkor már közölte velem a
kezelőorvosom, hogy a csontvelőátültetés az egyetlen kiút hosszútávon.
2006. nyarán a tranzplantációs bizottság engedélyezte is idegen donor
keresését, mivel ugye a rokonságban nem jöhetett szóba senki. Én közben
megkaptam a szokásos kezelést, ami ismét tünetmentességet eredményezett.
Azonban nem volt hosszú az öröm, mivel ez csak három hónapig állt fenn.
Ekkor ismét kezelés, s ismét három hónap remisszió. 2006. őszén jött a
levél a tranzplantációs bizottságtól, hogy találtak egy számomra
megfelelő donort. Decemberben el is kezdődtek a kivizsgálások, hogy
végre tudják hajtani az átültetést. 2006. december 15-ére tervezték a
csontvelő levételét, ami azonban meghiúsult. Mondtam a doktornőnek, hogy
nem a legjobban érzem magam mostanában. Elvégeztek egy sternumpunkciót,
ami azonnal kimutatta, hogy a csontvelői állomány nyolcvan százaléka
blastokat tartalmaz, azaz ismét itt a betegség. Ekkor már azt mondtam,
hogy ilyen nincs. Másnap már a budapesti Szent László Kórházban feküdtem
a csontvelőtranzplantációs osztályon, egy újabb kezelésre várva. Négy
hét után otthon voltam, s vártuk a nagy nap kitűzését. Március végén el
is kezdődtek a kezelések. Április 13-án kaptam meg az őssejteket, amit,
mint kiderült egy német hölgytől kaptam. Maga a tranzplantáció nem járt
különös komplikációval, a megszokott problémák jöttek elő, ami
természetesen csak az orvosoknak volt megszokott, nekem nem. A
vérképadatok lassan kezdtek emelkedni, volt nagy öröm, megtapadtak a
sejtek. 2006. június elején elhagyhattam a kórházat. Ezek után jöttek
ugye az előírások, szájmaszk, kesztyű, hosszú ruházat, meg hát más
higiéniai, illetve étkezési szabályok betartása. A rengeteg
immunszupresszív gyógyszer, és kilökődésgátló szedése. Hazakerülésem
után, a tranzplantáció szövődményeként kialakult az ún. Graft Versus
Host Disase betegség, ami a mai napig is tart. A donor csontvelő T
lymfhocitái megtámadták a saját sejtjeimet. A tünet szörnyű volt, a
bőröm teljesen bebarnult, de valami abnormális módon, úgy néztem ki mint
a négerek, szó szerint. A bélrendszeremet is megtámadta, az evés
nehezen, vagy nem is ment. A szájnyálkahártyám, úgy ahogy volt eltűnt,
minden marta, sebesítette a szám. 2007. június végén kezdték eme
problémára a kezelést, az ún. fotoferezist. Ez egy kétnapos kezelés,
amit ambulánsan végeznek. Ezt a mai napig kapom, 3-4 hetente. A tünetek
javulnak, a bőröm is világosodik, de hát még nagyon messze van az
alapállapottól. No de hát mondták, hogy a teljes javulás akár éveket is
igénybe vehet. Jelenleg a vérképadataim jók, állapotom elfogadható.