Józsikácska3 Creative Commons License 2011.06.28 0 0 70485

Olyan igenis van, még ezen a földön is, hogy valaki olyan szinten megátalkodik a gonoszságban, hogy szó szerint undorodik mindentől ami igaz, jó és szép. A kárhozottak tulajdonképpen azok, akik megátalkodnak az Isten-ellenességükben, tulajdonképpen "beléjük sül", hogy gyűlölik Istent. Nagy Szent Gergely azt mondja: A kárhozottak, ha a földön élnének, örökké vétkeznének. Vagy olyan hasonlat is van, hogy ha egy kárhozott a mennybe jutna, ő azt is pokolnak érezné, hiszen aki gyűlöli Istent, annak Isten jelenléte nem boldogság, hanem szenvedés - valahogy úgy, ahogy borzasztó lenne egy olyan emberrel összezárva lenni, akit ki nem állhatsz. (Ez persze csak analógia, ilyenkor kell tudatosítani, hogy ezek nem fizikai helyek*) Persze, ez nem túl gyakori eset, ezért áll fenn a probléma, amit lentebb írtam.

 

* Szoktuk mondani a mennyre, hogy "fent", a pokolre meg, hogy a "lent". Ezek a szavak azonban minden kétséget kizáróan nem irányt akarnak kifejezni, amerre a mennyet és a poklot keresni kell. Sokkal inkább azért használjuk ezeket a kifejezéseket, mert igazodunk az általános lélektani törvényszerűséghez, mely óhatatlanul így önti nyelvi formába a jobb és rosszabb dolgokat: pl. magasröptű, emelkedett, de alantas, alsóbbrendű, aljas. 

 

Az "elmebetegség" nem jó szó idő. Inkább azt kell figyelembe venni, hogy az ember nem csak értelmi, hanem érzelmi lény. Egy nagyon jó hasonlatot olvastam nemrég erről. Képzeljünk el egy vakon (és reménytelenül) szerelmes embert. Neki az értelme nem szűnik meg, valószínűleg célszerűen is tud cselekedni, azonban annyiban elhomályosult az értelme, hogy még egy nyilvánvalaón reménytelen szerelemért is képes hosszú időkig epekedni, csak azon jár az esze stb. Valami ehhez hasonló jellemzi a bukott angyalokat és a kárhozott embereket is: "megszállottá" válnak az Isten-ellenességben, hiába látják, hogy harcuk reménytelen, egyszerűen mégsem képesek ebből a "tanulságot" levonni.

 

Mellesleg amit te JT-tanításként emlegetsz, egyrészt nem JT tanítás (hiszen ők ezt így nem tanítják, ezt csak te gondoltad tovább így), az sem oldja meg a kérdést, hiszen Sátán így is "elmebeteg" lesz. Ha valaki meg akar szűnni, az bizony elmebeteg, hiszen a létezés ténye metafizikailag önmagában jó. Annyiban helyes a példád, hogy a Sátán csakugyan gyűlöl létezni, és ezt a katolikusok is így tanítják: ezért is szenved. Ez egyébként a kárhozottakra is igaz, a Bibliában benne is van róluk, hogy "keresni fogják a halált, de nem találják, meghalni kívánnak, de a halál elfut előlük" (Jel 9:6). Isten nem semmisít meg semmit abból, amit alkotott, hiszen a létezés ténye önmagában metafizikai jó, és Isten nem tesz rosszat. Olyan ez, minthogy a börtönben a verekedő rabot nem kivégezzük, hanem magánzárkába zárjuk, és ott már nem árthat senkinek. Az őrültet gumiszobába zárjuk, ott aztán "kitombolhatja" magát. Mellesleg ez a tézised logikátlan: ha a Sátán csak meg akart volna semmisülni (ami lehetetlen, hiszen a tisztán szellemi lény megismerésével összeférhetetlen az ilyen), egyszerűen megkérhette volna rá az Istent, biztos inkább teljesítette volna a kérdésed, hogy ilyen hülyeség meg a JT-s értelemben vett "fogadásuk" (amiről a Biblia nem ír, ezt az ŐT találta ki) miatt évezredes hercehurcába kezdjen. A JT istenkép végletesen pogányos, antrompomorf, naív és mesebeli.

 

A pokol nem úgy hely, mint a földi helyek, melyek léteznek, függetlenül attól, hogy van-e ott valaki vagy sem, hanem úgy, mint az egy állapotban lévők gyűjtőhelye. A pokolnál tehát elsődleges az állapot-jelleg. Ezért, ha kárhozat nincs, pokol sincs; ám ez fordítva is igaz. A pokol kérdésében tehát az állapoton van a hangsúly, hiszen a bukott angyalok mint testetlen lények nem is igényelnék a pokol kiterjedtségét. Ám a Biblia az angyalok és az emberek poklát azonos helyként mutatja be: „Távozzatok színem elől, ti átkozottak, az örök tűzre, amely a Sátánnak és angyalainak készült” (Mt 25,41). Isten tehát csak abban az értelemben „készítette” a poklot, hogy az erkölcsi törvényeket úgy alkotta meg, hogy áthágásuk magában hordja a büntetést is.

 

"Le kell számolni azzal a középkori elképzeléssel, hogy Isten kétfajta örökkévalóságot teremtett: a jóknak a mennyországot, ahol minden szép és jó, a rosszaknak pedig a poklot, ami egy nagy kínzókamra, s mi egy életen át retteghetünk amiatt, hogy vajon melyikbe is fogunk kerülni. A megkeresztelt ember predesztinálva van az üdvösségre, de reális választása ennek az üdvösségnek a tudatos elutasítása, eljátszása. Isten nem teremtett poklot; az a szabad akarattal rendelkező teremtmény: az angyal és az ember szabad választása, az Isten nélküli élet folytatása egy örökkévalóságon át. A kárhozat a bűnben való tudatos és szándékos megmaradás, vagyis a bűnbánat teljes hiánya." (Barsi Balázs)

 

    MIÉRT BÜNTET ISTEN ÖRÖK KÁRHOZATTAL? 

 

    Válasz:

    Isten azért büntet örök kárhozattal, mert igazságos. Aki Őt elutasítja, azt Ő is elutasítja.

 

    Magyarázat:

    Isten szuverén fölsége megköveteli, hogy a teremtményekkel szemben minden vonatkozásban Övé legyen az utolsó szó, és törvényei feltétlenül érvényesüljenek. Senkinek sem lehet Istennel szemben igaza, senki sem játszhatja ki Őt. „De ha Isten végre is kénytelen volna a mennyei hajlékba befogadni a bűnöst, vagy irgalomból, vagy mert unja a folytonos huzakodását, akkor a bűnös diadalmaskodnék Isten fölött; meg nem törten, büszkén lépné át annak a mennyországnak a küszöbét, melyért meg nem fáradott, és ülne le annak a királynak fejedelmi asztalához, akivel szemben csak megvetés és lázadás élt és él a lelkében” (Schütz Antal). — „Ha kegyelmet kap az istentelen, nem tanul tisztességet. Az igazak földjén is gonoszságot művel, s nem törődik az Úr fölségével” (Iz 26,10).

    Isten bölcsessége is megköveteli, hogy szent igazsága teljes kibontakozásában diadalmaskodjék. Isten nem pusztítja el a gonosztevőt, még ha sokak szerint ez irgalmasabb is volna. Nem, az Isten elleni lázadásnak nem lehet az az elintézési módja, hogy Isten a bűnöst hagyja a semmibe menekülni, hogy legyen alkalma kisiklani az igazságszolgáltatás elől, és örökre elkerülni az Isten előtti meghódolást. Így nem jönne napvilágra Isten fölsége és abszolút hatalma. Csak a földi zsarnokok végeztetik ki a felségsértőket. Istenhez azonban az illik, hogy térdre kényszerítse őket alázatos hódolat vagy remegő félelem alakjában.

    Isten szentsége is igényli, hogy a jó és a rossz különbsége megfellebbezhetetlenül és eltörölhetetlenül kifejezésre jusson. Nem történne-e igazságtalanság, ha végső soron Sztálin és Hitler örök sorsa megegyezne Teréz anyáéval és Szt. Edith Steinével? A gyöngéden szerető Isten, az abszolút hatalom, a végtelen bölcsesség és szeretet „alkotta” meg tehát a poklot, amint Dante biztos teológiai érzékkel és zseniálisan állapítja meg pokol kapujának feliratán: „Énrajtam jutsz a kínnal telt hazába, / énrajtam át oda, hol nincs vigasság, / rajtam a kárhozott nép városába. / Nagy Alkotóm vezette az igazság: / Isten Hatalma emelt égi kénnyel, / az ős Szeretet és a fő Okosság. / Én nem vagyok egykorú semmi lénnyel, / csupán örökkel s én örökkön állok, / Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” (Dante /Babits fordítás/ „Pokol” III. 1)

    Ne feledjük, Isten nem leli örömét a kárhozottak szenvedésében, csak megengedi a kárhozatot; amiképpen a bűnben sem leli kedvét, csak megengedi azt. Nem bosszúvágy vagy hatalomfitogtatás vezeti tehát az Istent, amikor a pokollal büntet. A pokol egyetlen célt szolgál, hogy meglegyen az erkölcsi rend megfelelő következménye, szankciója: a jó megkapja jutalmát, a rossz pedig büntetését. Nem lehet tehát értelmetlennek nevezni a pokol büntetését, mégha nem is tud már bűnbánatot kiváltani, mert kétféle büntetés van: gyógyító jellegű (poena medicinalis) és megtorló jellegű (poena vindictiva). Az első arra való, hogy a bűntől visszariasszon (a pokolban ez már nem aktuális), a második célja viszont az igazság, a szeretet, a jóság és egyéb értékek abszolút jellegének biztosítása. „Aki ezeket az értékeket szabadon és véglegesen visszautasítja, annak sorsa felkiáltójel lesz: ezek az értékek nem relativizálhatók” (Előd István).

    Ezért nem csoda, ha a gazdagabb életű pogány vallások és az ókori filozófusok is rásejtettek az örök kárhozat belső logikájára és szükségszerű létezésére.

    A szentatyák álláspontja e kérdésben teljesen egységes, és mind a pokol létét, mind örök fennállását illetően igen határozott. A görög és latin atyák, főleg Szt. Iréneusz, Római Szt. Kelemen, Nagy Szt. Gergely és Szt. Ágoston éles szavakkal bírálták az ún. „irgalmasokat” (misericordes - pl. Origenész), akik Isten irgalmára hivatkozva azt tanították, hogy a kárhozat is megszűnik egyszer.

 

    Igazolás

    Aki Istent elveti, azt Isten is elveti: „Ha tűrünk vele, uralkodni is fogunk vele. Ha azonban megtagadjuk, Ő is megtagad minket” (2 Tim 2,12). A pokol az isteni igazságosság bizonysága és eszköze: „Amikor Urunk Jézus eljön hatalmas angyalseregével a mennyből, s lobogó tűzzel megbünteti azokat, akik Istent nem ismernek és Urunk Jézus evangéliumának nem engedelmeskednek” (2 Tessz 1,7).

Előzmény: Törölt nick (70480)