Olvasd csak el!!! és utánna kiváncsi lennék, hogy mi a véleményed róla.:-))

"Mesterházy Zsolt Az indoeurópai szkíta elmélet cáfolata

Szeretném megtudni, - ezért itt most a végére is járok, - hogy a szkítákat néhány személynév és görögös átiratban lejegyzett szótöredék alapján hogyan voltak képesek indoeurópainak kijelenteni? Honnan tudtak olyan nagy bátorságot meríteni, amivel e vélt tényt az egész világgal közölni tudták és azóta történelemkönyveikben tényként kezelik? Ismerjük a régi indoeurópai csatabárdos néprõl szóló mesét, Müller-Karpe már leszámolt a velük készült elméletekkel - ezek lennének a szkíták, - akik gyõzedelmesen bevonultak Európába és mindenkit meghódítottak, majd nyomukban kisarjadt az indoeurópai - nagy gyõzelem utáni - mûveltség. A történet egyébként igaz: bevonultak, gyõztek, létrehozták, inkább összeötvözték a keltákat, hozták a vasat, bronzot, ezüstöt, aranyat, csak éppen nem indoeurópaiak voltak. Ezen elmélet miatt kellett tehát indoeurópainak nyilvánítani a szkítákat. Kinder és Hilgemann: Atlas zur Weltgeschichte [1] c. könyve a “Die Bronzezeit” c. nevû fejezetben (21. o.) a következõket közli: ... “Die kulturelle Beeinflussung Europas durch die orientalische Hochkulturen in der Bronzezeit vollzieht sich über 3 Wegen: ... 3. über die transkarpatische Tumuluskultur, die durch ihre Abhängigkeit von der kaukasischen Kubankultur (kultische Opfer beim Tod der Fürsten, Prunkäxte) Elemente der anatolischen Kultur (Alaca hüyük) übernimmt. Die träger der Streitaxtkultur werden von diesem Kulturen beeinflußt und bringen die Kenntnis der Bronze nach Mittel- und Westeuropa. [2] ” Magyarul: ... “A bronzkori keleti magaskultúrák kulturális befolyása Európára három módon teljesedett ki: ... (3) a Kárpátontúli (innét nézve) halomsíros mûveltség által, amely a kaukázusi Kubáni mûveltségtõl származó befolyását (fejedelmek kultikus áldozati halála, csatabárdok) az anatóliai Alaca Hüyük mûveltség elemeinek átvételével rögzíti. A csatabárdosok mûveltségének képviselõi ezen mûveltségek befolyása alatt álltak és a bronz használatát hozzák Közép- és Nyugat-Európába.” A szkíták - mert róluk is van szó - története igaz, de nem indoeurópai mûveltséget hoztak magukkal - mégha õket is gondolták csatabárdosoknak, - hanem a sajátjukat, azazhogy a miénket, a magyarokét. (A csatabárdokat a magyar történetírás fokos néven ismeri Badiny Jós Ferenc könyveibõl. Különös módon a fokos szót a magyar szakirodalom úgy kerüli, ahogy van. Komoróczy például kapának hívja!) Ez a Kárpátontúli terület nem más, mint Cimmeria-Szkítia, a Kr. e. 1300-750 közötti hatalmas, Dunától Donig húzódó magyari nyelvû állam, amelynek lakói egész Európában elterjedtek és a keleti (kelta) etnogenezis kovászát alkották, és tõlük jó magyar nyelven érthetõ földrajzi nevek tömkelege származik. Tekintsük át e hatalmas terület korai régészeti anyagának tanulságait Kelet-Európa benépesülése és az ortodox indoeurópaiak felfogásának szempontjából. Bár a történet lassan indul és bonyolultan folytatódik, mégis igen nagy történelemhamisítás kerül napvilágra. A Kr. e. 4. évezred elején a mai Ukrajna keleti felében és Dél-Oroszország csatlakozó területén a felsõ-paleolitikus késõ-gravetti régészeti mûveltség keleti ágának paleolitikus-mezolitikus halász-vadász kultúrfokon élõ utódait találjuk. Majd a 4. évezred közepén a Dnyeper-zúgók táján, az Igren félszigeten, valamint a Szurszkij és Sulajev szigeten, Melitopolnál és Zsitomir mellett kezdetleges, fésûs-gödrös díszítésû kerámia jelenik meg, jellegzetes csúcsos aljú edényekkel és kagylóporral soványított agyaggal. [3] Már tudjuk, hogy ez az edénykészítési mód legkorábban a 4. évezred elején az észak-asszerbeidzsáni Ilanli Tepén tûnt fel, az Urmia-tó körüli õsi helyi mûvelõdési kör (Dalma Tepe, Yanik Tepe stb.) kerámiájának provinciális változataként. [4] Nyilvánvaló tehát, hogy onnan terjedt át az észak-pontuszi területekre. Számunkra ez a fésûs-gödrös kerámia különösen is fontos és érdekes, mert a késõbbi idõkben lassanként az egész kelet-európai erdõöv egész területére felhatolt, ahol mind a fésûs-gödrös díszítési mód, mind pedig az agyag kagylóporral történõ soványításának szokása még évezredekig megmaradt a kulturálisan kevésbé fejlett területeken. [5] Az elõbb említett fésûs-gödrös díszítésû kerámiát használó Észak-Pontusz - vidéki telepek lakosai még nem ismerték a földmûvelést, csupán egyes helyeken (pl. Igren) lehet az éppen, hogy megkezdõdõ állattenyésztés nyomait megtalálni. Ez a mûveltség tehát még szubneolitikus fokon állt. [6] Ezekbõl a kezdetekbõl fejlõdött ki Kr. e. 3000 táján a Dnyeper-Donyec mûveltség, amelynek több szinonim megnevezése is használatos a szakirodalomban, ami gyakran igen lényeges félreértésekhez vezethet, ... elnevezéseit tehát félreértések elkerülése végett ... felsoroljuk: 2. észak-pontuszi kultúra, 3. Mariupul kultúra, 4. korai okkersíros kultúra, 5. korai gödörsíros kultúra, 6. kurgán I. kultúra (Gimbutas). Ez a mûveltség képviseli a neolitikum legkorábbi kezdeteit a Dnyepertõl keletre fekvõ térségben, bár a népesség nagyobb része még halászatból és vadászatból élt. Földmûvelés és állattenyésztés nyomai csak a nyugatabbi, a Dnyeperhez - azaz a nyugat-ukrajnai Tripolje kultúrához - közelebb esõ részeken mutatható ki. Ugyanígy a kerámia is még igen ritka, s ami van, az a korábbi fésûs-gödrös szubneolitikus típus késõbbi fejleménye. [7] Jellegzetesek a temetkezések: hosszú, árokszerû gödrökben, vastag okkerrétegre helyezve, szorosan egymás mellé és részben egymás fölé is fektetve gödrönként többtucatnyi csontváz található, okkerrel felülrõl is bõven meghintve. [8] Ez a temetkezési szokás szolgált alapul az okkersíros és gödörsíros kultúra elnevezésekhez. A Dnyeper-Donyec kultúra népessége a hosszúfejû cro-magnoid paleoeuropid embertani típushoz tartozott. Majd Kr. e. 2500 körül, szintén a keletebbi ukrajnai vidékeken, de kelet felé már a Volgáig is kiterjeszkedve, kialakult a késõi gödörsíros kultúra (szinonim elnevezései: késõi okkersíros kultúra, kurgán kultúra, illetõleg Gimbutas külön terminológiájában kurgán II. kultúra), amely azonban a földrajzi terület részbeni megegyezése ellenére sem tekinthetõ a Dnyeper-Donyec mûveltség továbbfejlõdésének. Az embertani adatok ugyanis azt bizonyítják, hogy a késõi gödörsíros kultúra kialakulása 2500 táján dél felõl érkezett új rövidfejû népesség megjelenésének következménye volt. A jövevények részben rövid idõ alatt teljesen asszimilálták, részben pedig északabbra szorították az ott talált paleoeuropidokat. Ennek megfelelõen gyökeresen megváltozott a temetkezési rítus is: a Dnyeper-Donyec kultúra tömegsírjaival szemben kizárólag egyedi temetkezések találhatók. Ugyanígy a kerámia is alapvetõen eltér a korábbitól: a szomszédos földmûvelõ kultúrák edénytípusai és díszítõ motívumai jelennek meg. [9] Ha most közelebbrõl megtekintjük ezeket az éppen említett szomszédos földmûvelõ kultúrákat, akkor a késõi gödörsíros mûveltség déli szomszédságában találjuk a korai transzkaukáziai kultúrát, amelynek északi, északkeleti irányú kiterjeszkedését a 3. évezred derekán Lugovoje, Velikent, Kajakent és Mamaikutan leletei jelzik a Káspi-tenger nyugati partvidékén, ami viszont azt jelenti, hogy a korai transzkaukáziai kultúra 2500 körül északon már nagyjából elérte a Terek folyó vonalát. A nyugati szomszéd pedig a balkáni és a kárpát-medencei késõ-újkõkori mûveltségek közvetlen keleti és észak-keleti terjeszkedése útján a 4. évezred vége felé kialakult Cucuteni-Tripolje kultúra volt Moldvában és Nyugat-Ukrajnában. Ennek a földrajzi helyzetnek megfelelõen a késõi gödörsíros mûveltség kialakulásában és etnikai összetételében is legelsõsorban a korai transzkaukáziai mûveltség játszotta a fõszerepet, bizonyos balkáni-tripoljei hatásokkal kiegészülve. - A tripoljei területektõl keletre a késõi gödörsíros mûveltség volt az elsõ érett neolitikus kultúra Kelet-Európában. [10] Ezeknek az újabb megfigyeléseknek és a pontosabb idõrendi besorolásnak megfelelõen a modern kutatás a késõi gödörsíros vagy kurgán kultúra gócát a Kubán-Majkop mûveltségben látja. Bizonyítottnak vehetjük - szögezi le pl. Müller-Karpe, - hogy a Kubán mûveltség a Káspi-tengertõl és a Volgától Ukrajnáig terjedõ térségben a 3. évezred második felében jelentkezõ földmûvelõ, fémeket használó rézkori mûvelõdési komplexum, azaz a késõi gödörsíros vagy kurgán kultúra kialakításában és elterjesztésében meghatározó kulturális szerepet játszott. A mûveltség területén található fémtárgyak, fegyverek, díszítõ motívumok, ékszerek és edények mind Kubán-Majkop közvetítésével kerültek el Dél-Oroszországba. Ugyanez vonatkozik a csiszolt kõbaltákra is. [11] Müller-Karpe utolsó megjegyzése a csiszolt kõbaltákról egészen nyilvánvalóan oldalvágás az úgynevezett “csatabárdos” teória hívei felé. Az indogermanocentrikus szemléletû õstörténet-kutatásban ugyanis már a múlt század vége óta mindig újra és újra elõrángatják azt a közkedvelt hagyományos elképzelést, amely szerint a kelet-európai csiszolt kõbalták - a “csatabárdok” - lennének az õsi, még egységes indogermán népesség régészeti hagyatékai. Nevezik ezeket “csatabárdosok”-nak (Streitaxtleute), de gyakran “zsinórdíszes kerámiás csatabárdosok”-nak is (schnurrkeramische Streitaxtleute), mivel ezek a kõbalták sokszor zsinórdíszes kerámia társaságában fordulnak elõ. Ezt a hipotézist az utóbbi években már csupán az úgynevezett “ahisztorikus” indogermanisztikai irányzat melengeti, a legtöbb neves kutató azonban kereken képtelenségnek minõsíti, amint azt Müller-Karpe világosan meg is mondja: “ ...hogy a zsinórdíszes kerámiások indogermánok voltak-e, az azokhoz a kiagyalt értelmezésekhez tartozik, amelyek a tudományos megismerhetõség határain túl terülnek el... [12] ” Eddig Götz, [13] akit nem kedvelnek ma a támogatott kutatók. Ha azonban végigtekintjük az általa idézett szakirodalmat, azt láthatjuk, hogy Götz csakis indoeurópai és finnugor ízlésû kutatók mûveit idézte. Egyetlen “gyanús eredetû” könyvet sem hoz fel érvei támogatására, csak indoeurópai szemléletûeket. Ugyanabból a forrásból jutott homlokegyenest más eredményre, mint a támogatottak. Hogy is van hát ez a gyatra kísérlet szkíta népünk indogermanizálására - kiszakítandó õket a nevezetes szkíta-hun-magyar triászból? Sebestyén László megadja a választ, miközben a finnugor és indoeurópai testvériség is szemmel láthatóan fényre derül mûködési mechanizmusában: “Nemigen találkozhatunk ma olyan történésszel hazánkban, aki ezt a három népnevet együtt említené, különösen olyan értelemben és céllal, hogy ezek között szoros egymásutániság, egymástól eredés lehetne. A magyarságnak a szkítákról és a hunokról való leválasztása a múlt század második felétõl tapasztalható. Hogy megértsük az okát, a szkíták eredetmagyarázatát kell elõször látnunk. Mindenekelõtt tisztában kell lennünk azzal, hogy a szkítákkal való rokonságért érdemes volt versengeni, kivált az indoiráni, indoeurópai népeknek, hiszen, különösen az utóbbiak a mindenkori kultúrák élén gondolták magukat. Hogyan is tartozhattak volna más néphez a szkíták, akikrõl azt írta Ephorusz a Kr. e. VI. században, hogy a “fújtató, a kétágú horgony és a fazekaskorong feltalálója a közülük való Anakaroi volt”; vagy Heziodosz (Kr. e. VII. század) szerint “szkíta találta fel a rézöntést”. Aiszkhülosz (Kr. e. 525-456) állítja, hogy “az acél szkíta jövevény az õ világukban”. De nemcsak az, mondja Higinusz (Kr. e. 31-Kr. u. 14.), mert az ezüst felfedezõje is szkíta volt. Akármint van, német nyelvészek kisütötték a múlt század elsõ harmadától kezdve, hogy a szkíták egy nomád iráni nép nyelvét beszélték, õk maguk is iráni nép. Legyünk jóhiszemûek, s tekintsük állításaikat a tiszta tudomány eredményének, viszont azért nézzük is meg, mibõl mire jutottak. Fõként három tudósi munka érdemleges: Kaspar Zeuss: Die Deutschen und die Nachbarstämme, München, 1837.; W. Thomaschek: Kritik der ältesten Nachrichten über den skytischen Norden, Wien, 1888. és Karl Müllenhof: Über die Herkunft und Sprache der pontischen Scythen und Sarmaten, Berlin, 1892. Sikerült elérniük ez írásoknak, hogy a bizánciak s általában a régebbi írók általános felfogását, hogy ti. a szkíták a népvándorlás kora óta föltûnt, különféle ural-altáji vagy másképpen turáni népekkel, hunokkal, turkokkal, magyarokkal, kunokkal stb. voltak valamiféle rokonsági viszonyban, most felváltotta az iráni eredet tudata és hite. Az iráni elszármazások ötlete azonban csak a történelmet felületesen ismerõk számára használható adu, voltaképpen a sumér rokonságok tagadásának egyik újabban jól bevált eszköze. Nekünk azonban, akik ismerjük a sumér tágulás mechanizmusát, nem elegendõ emlegetése. Éppen Irán - amely egyébként igen nagy ország és valóban sok mûveltség idõszaki állomáshelye volt – kiválóan alkalmas az ókori ködök terjesztésére. Ha tehát valahol olyan iráni törzsekrõl olvashatunk, amelyek eljutottak a Kárpát-medencébe, bízvást érthetjük alatta iráni álruhába bújtatott rokonaink indoeurópaivá nemesített részlegeit. A korábbi felfogás megváltozása fõként nálunk rendkívül föltûnõ, ha meggondoljuk, hogy még a múlt század elején is a szkíta múlt kutatása és magyarázása a magyar történelemtudomány fõ ága volt, addig ez írásokat követõen, mint valami múló divatot, elhagytuk, s lomtárba hajítottuk tudományos életünkbõl. Annak ellenére történt ez így, hogy tudósi felvértezettségben egyáltalán nem voltunk felkészületlenek. Nagy Géza régész-történészünk meggyõzõen bizonyította a német nyelvészek véleményének gyenge lábon állását, azt, hogy nagyon gyér, többé-kevésbé eltorzított és többféleképp is magyarázható nyelvmaradványokra építették állításaikat. E szavak közt van vagy 10-12, jelentés szerint is ismert szó, 10 mondai és istennév, a többi személynév, földrajzi és népnév. Ma már szükségtelen is idézni Nagy Géza szavankénti és helytállónak bizonyult elemzéseit, célszerûbb az e századi német tudományból idézni, így M. Wasmer szkítakutató eredményeit a Reallexikon der Vorgeschichte XII. (1928.) lapjairól. Összefoglalása szerint a szkíta-iráni nyelvrokonság igazolására mindössze csak 6 olyan szóalakot tudott felmutatni, amelynek eredete szerinte is bizonyítottnak látszott. E szavak: az Enáeresz, Ojórpata, Paralátaj nép-, azaz törzsnevek, továbbá a -peirt, -kszaisz és -aria személynévrészek. Ez bizony kiáltóan szegényes eredmény, mondja nagyszerû tudósunk, Mészáros Gyula a Chattiak és skythák c. könyvében, 1938-ban. De még hozzáteszi, hogy a hatból az oiorpata kiveendõ, mert szarmata eredetû. Jegyezzük meg, hogy Nagy Géza az összetett szó -pata, ölni-t jelentõ szórészét a sumérbõl eredeztette. Azt talán nem is kell említenem, hogy mi nem a dicsõségért versengünk, bár sumér ügyben ez nagyon kijár nekünk, helyesebben az e rokonságot, összefüggést vallóknak. Elegendõ a társadalmi és életformabeli hasonlóságokat, egyezéseket említeni, azt, hogy a szkíták lovas, nyilas nép voltak, vallásukban a természeti erõket tisztelték, a tûz, a föld, a víz, a nap volt tiszteletük tárgya, szövetségkötésük módja a vérszerzõdés volt, lovat áldoztak, lóval temetkeztek, a hadisten képében kardot tiszteltek, a meghódolást, mint nálunk is, a föld és a víz átadása jelképezte. S ha a honfoglalás idejebeli bizonyítékokat keressük, krónikákból, feljegyzésekbõl, törvényeibõl igenis egész csokorra valót tudunk hirtelenében is felmutatni. Kezdjük mindjárt Anonymusszal. Õ teljesen azonosította a szkítákat a magyarokkal, mikor ezt írta: “a hungarusok igen vitéz és hadi viszontagságokban felette hatalmas nemzete ... eredetét a szkíta nemzetbõl vette, amelyet saját nyelvén dentumogernek neveznek”. Kitûnõ meglátás ... Endrey Antalnak azon véleménye, hogy Anonymus ezt senki külfölditõl nem vehette, ez csak régi magyar hagyományból eredhet. Bizonyítja a dentumoger szó, melyrõl senki sem tesz említést, nincs rá külföldi forrás. Azért fontos ez, mert történészeink szerint a szkíta vonatkozást egyszerûen Regino prümi apáttól vette át, s innen merítette a magyarok szkíta eredeztetését. A késõbbiekben azért válik fontossá a hun összefüggések tárgyalásánál, hogy Anonymus a magyarokat a hunokkal együtt szkíta népnek tekintette. A szkíták elsõ királyától származtatta Atillát és az Árpádokat is. Ezt sem vehette külföldi forrásból, de azért azt ráfogják, hogy a Magógról magyarra állítást ötletként Sevillai Isodorusból meríthette. De mit szóljunk a komoly tudósnak számító, a cordobai egyetemen tanult II. Szilveszter pápa állításáról? Ugye tudjuk, a koronát õ küldte Istvánnak. Nos, ez a pápa III. Otto német császárt dicsõítõ iratában ezt mondta: “Mienk, mienk a római birodalom. Erõt ad gyümölcsben Itália, katonát adó Gallia és Germánia, s nem hiányzik nálunk a szkíthák hatalmas királya sem.” Minket, a mi népünket értette szkítákon. A Vata-féle lázadás leverése után I. Endre két törvényben is utal a magyarok régi vallására. Legelsõbb: megparancsolta, hogy “minden magyar avagy jövevény Magyarországon, ki a scythiai õsi pogány szokást el nem hagyja, Jézus Krisztus igaz vallására nyomban vissza nem tér és nem hallgat a szent törvényre, melyet a dicsõséges István király adott vala, feje és jószága vesztével bûnhõdjék”. A 4. paragrafus is idetér: “A szentségtelen scytha szokásoktól és hamis istenektõl forduljanak el és rontsák el a bálványokat”. Az elsõ pont területi vonatkozású, mert szkítiait mond, a másik már meghatározás: szkíta szokást nevez meg. A Gellért-legendában is szkíta bálványokról szólnak. A Képes Krónika a hunokról így fogalmaz: “mihelyt egy szkíta elesett, Atilla nyomban másikat állított helyére”. ... Szkíta ügyben lássunk még egy pápai véleményt, immár késõbbrõl. II. Pius pápa 1501-ben kiadott Cosmographiájában írja: “Azt tartják, hogy a Duna partját lakó hungarok is a szkíták nemébõl valók.” Históriailag hogyan lehetséges ez? Kezdjük azzal, hogy már Herodotos szerint is hazánkban éltek szkíták. A Kr. e. VI. században jelenhettek meg itt. Tárgyi kultúrájuk a Kr. e. VI-III. században keletkezhetett a Kárpát-medencében, ezt jelzi vaszablák sorozata, 25 bronztükör, 67 vasfokos, húsznál több állatalakos tegezdísz, 23 bronzcsörgõ, több száz nyílcsúcs, vastõrök és kardok. Ezek Bakay Kornél adatai, s nem tartalmazzák az árpádi magyaroknak a szkíták fémkultúrájára és fémtárgyaira, így az aranyszarvasra emlékeztetõ, velük azonos hagyatékát. Sokkal fontosabb összefüggés, hogy a magyarságnak ugyanott van a bölcsõje, a koronként feltárható helye, ahol hun-szkíta népek éltek. Nagyon érdekes, hogy a szkíták nyomai a Közel-Keleten és Kis-Ázsiában lelhetõk fel a legrégibb idõktõl. A - mondhatni - legizgalmasabb adat C. Plinius Secundustól ered az elsõ századból. Azt állítja, hogy a szkíták azonosak a régi világ arameusaival. Szó szerint ezt mondja: “a szkítha népet, kiket a perzsák szakának neveznek, általában az ókori arámiakhoz állítják a legközelebbi nemzetnek.” Nemzeti nevüket nem is a görögöktõl ismerjük, hanem az asszíroktól: asguzai, is-ku-za a nevük, a “z” c-nek ejtendõ. .... A C. Plinius Secundus által említett idõben, korban Szíria lakóinak arámi volt a neve, s Szíria ekkor magában foglalta Palesztinát, Júdeát, Föniciát, Babilóniát, Mezopotámiát, Kilikiát, Antiókiát. Én magam külön is felfigyeltem a Kr. e. 240-bõl való, Polibius V. könyvében olvasható tudósításra. Ez így hangzik: “Philoteria ama tó mellett fekszik, melybe a Jordán nevû folyó beömölvén ismét kiömlik a rónaságra, az úgynevezett szkíták városa körül. [18] ” Itt nyilvánvalóan Scythopolisról (ma: Beth-Saan) van szó. Azt gondolom ezek után, hogy Sebestyén László adataival kellõképpen helytálltunk a szkítákért. Sõt még meg is toldjuk két Werbõczy-féle idézettel nevezetes Hármaskönyvébõl, amelyre Grespik László [19] hívta fel a figyelmet újólag a közelmúltban. “I. rész, 3. czim, 1.: A nemesség, amelyet többnyire a szabadok elnevezése alatt is szoktak érteni, úgy mondják, hogy eredetileg a hunnok és magyarok közt keletkezett miután ezek Scythiából Pannoniába nyomultak, amelyet most változtatott néven, az itt lakó magyaroktól Magyarországnak neveznek. … III. rész, 4. czim: Az erdélyi scithákról, akiket székelyeknek hívunk. Vannak az erdélyi részeken a scithák, kiváltságos nemesek. Akik a scitha néptõl, ennek Pannoniába való elsõ bejövetele alkalmából származtak el, akiket romlott néven siculusoknak nevezünk; akik teljesen külön törvényekkel és szokásokkal élnek; a hadi dolgokban legjáratosabbak.” Más: “Ismétlem Coccius Sabechius szavait: “senki elõtt sem lehet kétséges, hogy a hunok vagy magyarok szkíták voltak…” A thesszalonikai Eustathius írja: “a hunok szkíta, - a szkíták híres nemzete.” Végül elmondhatom, Bonfinivel együtt: “az összes történetírók megörökítik azt, hogy a magyarok a hunoktól eredtek.... akik a szkítáktól származtak.” [20] Végül az andronovói mûveltséggel feltûnõen egyezõ területrõl és idõbõl más hírünk is van: A turánvidéki isszedonoktól s a Jaxartes-vidéki masszagétáktól északra a Jenyiszej és Bajkál körüli terület volt a szkíták õshazája. A szkíta áramlat Kr. e. 1500 körül indult meg. Targitaos, az elsõ szkíta király 1000 esztendõvel elõbb élt Dárius szkíta hadjáratánál. A belsõ-ázsiai szkíták Kr. e. 1500-tól kezdõdõen beékelték magukat az európai és ázsiai árják (északon a germánok s délen a perzsák) közé és új etnikai alakulatokat idéztek elõ az árjaságban: az indo-iránokat (az iráni korai szkíta települést) lejjebb szorították délnek és délnyugatnak. A hinduk (csak vallásuk szerint “hinduk”, fajta szerint Magyarországról Indiába átkerült szkíta õstelepülõk) Kr. e. 2500-1500 közötti idõkben a Pendzsáb, majd a Ganges vidékére nyomultak. Kr. e. 1500-600-ig tartott az Ázsiából elõnyomuló turánok azon áramlata, melynek következtében az árjaság elõbbi összefüggõ láncolata megszakadt.” [21] Zajti idézetében a szkíták érdekesek most számunkra, sokkal inkább, mint mástól átvett indoeurópaiakkal foglalkozó kissé konfúz értesülései. Illett volna pl. az ottani germán jelenlétet igazolnia, ha hiteles tudósítást akart volna szerkeszteni. Érdeklõdéssel olvastuk volna. Népünk természetesen nem volt hozzászokva, hogy számára nyilvánvaló dolgokat újra bizonyítson mások elõtt, egyáltalán magához a tényhez sem, hogy valaki kétségbe vonja amúgy jól ismert származását. Nagy Géza és kollégái számára - nem beszélve a magyar néprõl, - a világot tartó oszlopok dõltek össze, amikor a nyilvánvalót kellett volna újra bizonyítsa, ekkora gyalázatot nem feltételezhettek korábban senkitõl sem. Azonban az indoeurópaiak fegyvertárában ez is hétköznapi gyakorlatnak számított már jól ismert céljaik elérése érdekében, ilyen és ehhez hasonló minõsíthetetlen módszerek jellemezték annak a gyõztes történelemnek a kialakítását, amelyet éppen most igyekszünk megcáfolni. A nyílt és egyenes magyar és turáni szellem sohasem volt felkészülve az ármány ilyen mértékû kiterjedésére, jutalmukat éppen most nyerik el a visszautasítás és a cáfolat képében. Sebestyén Lászlóval mi bizonyítottuk igazunkat, - habár nem voltunk rászorulva, - de vajon a felsorolt germán könyvírók bizonyítottak-e valamit is? Összefoglalásként megállapíthatjuk, hogy a szkítákat az indoeurópaiak kifejezetten primitív, gyermeteg “érvek” alapján, valódi bizonyítékok nélkül, koncepciós alapon minõsítették indoeurópaiaknak."