Charles Baudelaire   

Az ember és a tenger     

 

 

Szabadság embere, tengert imádni hű!     

Szeresd csak: tükröd ő, hullámló végtelenje     

Minthogyha parttalan bús lelked képe lenne     

S ő is, mint szellemed, örvénylőn keserű.     

 

Képmásod mély ölén alámerülsz gyönyörrel,     

Szem és kar rásimul s felejti már saját     

Háborgását szíved, figyelve ős zaját,     

Mely egyre féktelen és vad panaszba tör fel.     

 

Mindkettőtök setét s rejtelmesen rideg:     

Ember, örvényeid kinek van mérni ónja?     

Tenger, halk kincseid napfényre fel ki vonja?     

A meghitt titkokat irigyen őrzitek.     

 

És mégis, míg a vén századok tűnni térnek,     

Kegyetlen és konok küzdéstek egyre áll,      

Jaj, mert szerelmetek a gyilok és halál,     

Oh örök birkózók, oh vad dacú fivérek!     

 

Tóth Árpád